Annak örüljünk, ami van
HA MESÉS TAVASZ
HÁT AZ SE BAJ
MERT A BELSŐDBŐL
MINDEN SZÉPEN
ÚJRA FAKAD
_____
WASS A: Elindul újra a mese!
Fényt porzik gyémánt szekere!
Minden csillag egy kereke!
Ezeregy angyal száll vele!
Jön, emberek, jön, jön az égből
Isten szekerén a mese!
...
..
.
Szépek és tiszták legyetek!
Súroljátok föl lelketek,
csillogtassátok kedvetek,
legyetek ujra gyermekek
hogy emberek lehessetek!
Vigyázzatok! Ez a mese
már nem is egészen mese.
Belőle az Isten szeme
tekint a földre lefele.
Vigyázzatok hát emberek,
Titeket keres a szeme!
Olyan jó néha angyalt lesni
s angyalt lesve a csillagok közt
Isten szekerét megkeresni.
Ünneplőben elébe menni,
mesék tavában megferedni
s mesék tavában mélyen, mélyen
ezt a világot elfeledni.
....
Az égből lefele
porzik már Isten szekere!
Minden csillag egy kereke,
ezeregy angyal száll vele,
az Isten maga száll vele
és csillagtükröt nyujt felénk,
mesetükröt, a keze.
Szent tükrébe végre egyszer
Pillantsatok tiszta szemmel,
tiszta szemmel, Istenszemmel
milyen szép is minden ember!
Minden ember szépségtenger
s mint a tenger csillagszemmel
telve vagytok szeretettel…!
.....
Rátok süti fényes szemét,
elindítja fényszekerét,
jó emberek játékszerét.
prof DR. WASS ALBERT
Magamról
- PALETTAAGO
- Magamrol,es persze nem a multrol hanem a mostanirol irni nehez,mert megint egy valtozo idoszakba leptem...megnottek a gyermekek,rendre mindegyikuk epiti a sajat eletet...s nekem megis tovabbra is feladatom,hogy mellettuk alljak es segitsem oket erom szerint.De miota lassan hobbim lett a nettezes,hat bizony tagult a latokor...tehat festek,kiallitasra keszulok,olvasok es irok ,fenykepezek es nettezek,emellett fozocskelek finomsagokat foleg amikorra erkeznek haza a gyermekeim.
2009. december 29., kedd
2009. december 23., szerda
2009. december 22., kedd
Karácsony
Baja Mihály:
Te most is az vagy, áldott szent Karácsony,
Mi Betlehemben legelőször voltál:
Újjászülője a kerek világnak,
Hitünk napfénye, a szívünkben oltár.
Az angyaloknak ajkán a hozsánna
Ma is elhat a pásztorok füléhez,
s koldust, királyt vezet ma is a csillag
Az idvezítő jászol-bölcsőjéhez.
Te most is az vagy, csak mi változnánk meg,
Csak nekünk ócska minden, ami régi.
Nem hallgatunk az angyalok szavára,
Nem kell nekünk a csillag se, ha égi.
Mennek, mennek a pásztorok seregben,
de nem a Jézus jászol-bölcsőjéhez.
Mennek, mennek a bölcsek és királyok,
De nem az élet örök kútfejéhez.
Ó, szent karácsonyéj csillagvilága...
Ragyogj, ragyogj csak változatlan újra.
Az én lelkem csak téged vár, s tetőled
száz lidérc fény közt el nem tántorodna.
A gyermekhitnek hófehér palástját
Borítsd reám csak egy éjszakára,
És én megáldlak, síromig követlek
Ó, szent Karácsonyéj csillagvilága.
Baja Mihály:
Te most is az vagy, áldott szent Karácsony,
Mi Betlehemben legelőször voltál:
Újjászülője a kerek világnak,
Hitünk napfénye, a szívünkben oltár.
Az angyaloknak ajkán a hozsánna
Ma is elhat a pásztorok füléhez,
s koldust, királyt vezet ma is a csillag
Az idvezítő jászol-bölcsőjéhez.
Te most is az vagy, csak mi változnánk meg,
Csak nekünk ócska minden, ami régi.
Nem hallgatunk az angyalok szavára,
Nem kell nekünk a csillag se, ha égi.
Mennek, mennek a pásztorok seregben,
de nem a Jézus jászol-bölcsőjéhez.
Mennek, mennek a bölcsek és királyok,
De nem az élet örök kútfejéhez.
Ó, szent karácsonyéj csillagvilága...
Ragyogj, ragyogj csak változatlan újra.
Az én lelkem csak téged vár, s tetőled
száz lidérc fény közt el nem tántorodna.
A gyermekhitnek hófehér palástját
Borítsd reám csak egy éjszakára,
És én megáldlak, síromig követlek
Ó, szent Karácsonyéj csillagvilága.
2009. december 20., vasárnap
2009. december 18., péntek
2009. december 17., csütörtök
2009. december 16., szerda
In memoriam Ditrói Ervin
2009. december 15. Olvasta 463 felhasználó.
Németh Júlia
Mit keresnek ezek itt? – kérdeztem megütközve a Ceauşescut dicsőítő, képzőművészeti alkotásokkal illusztrált, vaskos Omagiu-kötetek láttán, amelyek ott sorakoztak feszes rendben a könyvespolc értékes kötetei mellett. Ditrói Ervin a rá oly jellemző ravaszkás mosollyal válaszolt: csodálkozik ugye? Hát őket is magammal viszem. Emlékeztetőül. Dokumentumnak.
Hogy hová, nem részletezte, én pedig nem kérdeztem, de sejtettem. Majd egy későbbi látogatásom alkalmával megajándékozott azzal a kötetével, amit – barátainak köszönhetően – még a kivándorlását megelőző utolsó előtti pillanatban, 1982-ben sikerült a Kriterion Könyvkiadónál megjelentetnie. A Képek és jelképek – Közelítések művekhez, művészekhez azóta is könyvszekrényem egyik legbecsesebb és leggyakrabban forgatott kincse. Követendő példaképül és segédeszközül szolgált, s szolgál mind a mai napig azon a pályán, amelyen, szerény léptekkel ugyan, de nyomdokaiban elindulhattam.
„... A műalkotások határtalanul magányosak, s talán a kritikával közelíthetők meg a legkevésbé. Csak a szeretet foghatja fel, tarthatja meg őket s lehet igazságos hozzájuk” – vélte Rainer Maria Rilke, s vele együtt Ditrói Ervin is, aki kötete mottójául választotta az idézetet. S aki tevékeny, gazdag élete során ennek a princípiumnak a jegyében munkálkodott. Mégpedig olyanformán, hogy a múlt század ötvenes éveinek legelején, szinte szálegyedül, létrehozott Kolozsváron egy Művészeti Múzeumot, amely mind a mai napig a város egyik legjelentősebb és leglátogatottabb kulturális intézménye. Közben pedig művészettörténetet oktatott a főiskolán, és lankadatlan figyelemmel követte nyomon a művészeti élet alakulását. Szakmai érdeklődéssel és mélységes humánummal fordult a művészek felé. Szakszerű műkritikáira az objektív értékítélet mellett a műalkotások iránti szeretet és az alkotók iránti megbecsülés a jellemző. Az az emberi nyitottság és empátia, amely nélkül nem érdemes, de valójában nem is lehetséges egy-egy műalkotás megközelítése, lényegének megismerése és megismertetése. Korának értő, szépírói adottságokkal is megáldott krónikásaként – múzeumigazgatói feladatai mellett – kritikai írásaival, esszéivel rendszeresen jelentkezett a sajtóban, művészeti kiadványokban, kötetekben. S amikor az úttörés nehéz évei után úgy tűnt, immár végérvényesen „bejáratta” a múzeumot, a felsőbb hatalmak úgy döntöttek: a mór megtette kötelességét, a mór elmehet. 1967-ben „szolgálati érdekből” áthelyezték a Népi Művészeti Iskolába aligazgatónak. Nem véletlen tehát, ha évek múltán, végül úgy döntött, elhagyja szeretett szülővárosát, Kolozsvárt. Több ezer kilométer távolságból sem szakadt azonban el Erdélytől. Utolsó pillanatig lankadatlan érdeklődéssel követte az itteni művészeti élet alakulását, s izraeli otthonának ajtaja mindig nyitva állt a hazai vendég előtt. Bizonyíték rá ez a múlt évben készült fénykép is, amelyen éppen Ledniczky Bélát, az ismert kolozsvári bűvészt fogadja otthonában.
Néhány napja azonban az ajtó bezárult. Ditrói Ervin most már odaföntről mosolyog le ránk. Közelebb került azokhoz, „akik a csillagok közt vannak, mint Perszeusz, Orion, a Szűz és Herkules és a herkulesek, az emberi szellem és lélek hajdan földön járt hősei, akiken beteljesedett a csillagsors és a non omnis moriar.”
93 évesen távozott, életműve, kötetei és szellemisége viszont tovább él, és meghatározó szerepet tölt be Kolozsvár és egész Erdély művelődési életében.
2009. december 15. Olvasta 463 felhasználó.
Németh Júlia
Mit keresnek ezek itt? – kérdeztem megütközve a Ceauşescut dicsőítő, képzőművészeti alkotásokkal illusztrált, vaskos Omagiu-kötetek láttán, amelyek ott sorakoztak feszes rendben a könyvespolc értékes kötetei mellett. Ditrói Ervin a rá oly jellemző ravaszkás mosollyal válaszolt: csodálkozik ugye? Hát őket is magammal viszem. Emlékeztetőül. Dokumentumnak.
Hogy hová, nem részletezte, én pedig nem kérdeztem, de sejtettem. Majd egy későbbi látogatásom alkalmával megajándékozott azzal a kötetével, amit – barátainak köszönhetően – még a kivándorlását megelőző utolsó előtti pillanatban, 1982-ben sikerült a Kriterion Könyvkiadónál megjelentetnie. A Képek és jelképek – Közelítések művekhez, művészekhez azóta is könyvszekrényem egyik legbecsesebb és leggyakrabban forgatott kincse. Követendő példaképül és segédeszközül szolgált, s szolgál mind a mai napig azon a pályán, amelyen, szerény léptekkel ugyan, de nyomdokaiban elindulhattam.
„... A műalkotások határtalanul magányosak, s talán a kritikával közelíthetők meg a legkevésbé. Csak a szeretet foghatja fel, tarthatja meg őket s lehet igazságos hozzájuk” – vélte Rainer Maria Rilke, s vele együtt Ditrói Ervin is, aki kötete mottójául választotta az idézetet. S aki tevékeny, gazdag élete során ennek a princípiumnak a jegyében munkálkodott. Mégpedig olyanformán, hogy a múlt század ötvenes éveinek legelején, szinte szálegyedül, létrehozott Kolozsváron egy Művészeti Múzeumot, amely mind a mai napig a város egyik legjelentősebb és leglátogatottabb kulturális intézménye. Közben pedig művészettörténetet oktatott a főiskolán, és lankadatlan figyelemmel követte nyomon a művészeti élet alakulását. Szakmai érdeklődéssel és mélységes humánummal fordult a művészek felé. Szakszerű műkritikáira az objektív értékítélet mellett a műalkotások iránti szeretet és az alkotók iránti megbecsülés a jellemző. Az az emberi nyitottság és empátia, amely nélkül nem érdemes, de valójában nem is lehetséges egy-egy műalkotás megközelítése, lényegének megismerése és megismertetése. Korának értő, szépírói adottságokkal is megáldott krónikásaként – múzeumigazgatói feladatai mellett – kritikai írásaival, esszéivel rendszeresen jelentkezett a sajtóban, művészeti kiadványokban, kötetekben. S amikor az úttörés nehéz évei után úgy tűnt, immár végérvényesen „bejáratta” a múzeumot, a felsőbb hatalmak úgy döntöttek: a mór megtette kötelességét, a mór elmehet. 1967-ben „szolgálati érdekből” áthelyezték a Népi Művészeti Iskolába aligazgatónak. Nem véletlen tehát, ha évek múltán, végül úgy döntött, elhagyja szeretett szülővárosát, Kolozsvárt. Több ezer kilométer távolságból sem szakadt azonban el Erdélytől. Utolsó pillanatig lankadatlan érdeklődéssel követte az itteni művészeti élet alakulását, s izraeli otthonának ajtaja mindig nyitva állt a hazai vendég előtt. Bizonyíték rá ez a múlt évben készült fénykép is, amelyen éppen Ledniczky Bélát, az ismert kolozsvári bűvészt fogadja otthonában.
Néhány napja azonban az ajtó bezárult. Ditrói Ervin most már odaföntről mosolyog le ránk. Közelebb került azokhoz, „akik a csillagok közt vannak, mint Perszeusz, Orion, a Szűz és Herkules és a herkulesek, az emberi szellem és lélek hajdan földön járt hősei, akiken beteljesedett a csillagsors és a non omnis moriar.”
93 évesen távozott, életműve, kötetei és szellemisége viszont tovább él, és meghatározó szerepet tölt be Kolozsvár és egész Erdély művelődési életében.
2009. december 13., vasárnap
2009. december 9., szerda
2009. december 8., kedd
2009. december 2., szerda
2009. november 26., csütörtök
2009. november 25., szerda
TORINOI LEPEL II.
Hitvilág
Jézus halotti bizonyítványa is látható a torinói leplen
[ 2009. november 24., 00:02 ] [223]
Egy vatikáni kutató szerint a torinói leplen lévő, alig olvasható felirat bebizonyítja, hogy a lelet valóban Jézus halotti leple volt. A Barbara Frale történész új könyvében kifejtett állításra több tudós azonnal szkeptikusan reagált, kitartva amellett, hogy a lepel középkori hamisítvány.
Barbara Frale, a vatikáni levéltár kutatója pénteken közölte: számítógép segítségével kinagyította a leplen szórványosan olvasható, alig látható görög, latin és arámi nyelvű szavak képét. A kutató arra a következtetésre jutott, hogy a feliratok a názáreti Jézus nevet tartalmazzák görög nyelven. Szerinte ez azt bizonyítja, hogy a szöveg nem lehet középkori eredetű, mivel abban az időben egyetlen keresztény, még egy hamisító sem nevezte volna Jézust csak názáretinek, isteni eredetének megemlítése nélkül.
A leplen egy keresztre feszített férfi alakja látható, összetett kezén és lábán szivárgó vérrel. A hívők szerint a lenvászon Krisztus képe a feltámadásakor színeződhetett el. A Vatikán tulajdonában lévő leplet a torinói székesegyházban őrzik különleges körülmények között, és csak ritkán állítják ki.
A szkeptikusok azt hangsúlyozzák, hogy az 1988-ban elvégzett radiokarbonos kormeghatározás szerint a textíliát a 13-14. században szőtték. Bár a halvány betűket évtizedekkel korábban felfedezték az arc körül, komoly tudósok a teszteredmények ismeretében elutasították azok vizsgálatát – mondta Frale. Amikor azonban kivágta a szavakat a lepelről készült fényképekről és szakértőknek megmutatta őket, azok arra a következetésre jutottak, hogy ez az írásmód a Közel-Keleten volt szokásos a Krisztus utáni első században.
A történész feltételezi, hogy a szöveget egy írástudó írta fel egy iratra, majd a lepelre ragasztották a fej körüli részre, hogy családtagok illendően eltemethessék a halottat. Az abban a korban használt tintában lévő fémnek köszönhetően az írást a vászonra is fel lehetett vinni – véli. Frale szerint a szöveg részben igazolja az evangéliumnak Krisztus utolsó perceiről szóló beszámolóját is. Egy görög nyelvű részlet, amely úgy olvasható, mint „eltávozott a kilencedik órában", Krisztus halálának a szent szövegekben jelzett idejére utalhat.
Egy Frale által tanulmányozott kinagyított képen legalább hét szó látható, amelyek Jézus feje körül olvashatók, vízszintesen és függőlegesen. Egy rövid arámi betűs részt nem fejtettek meg. Egy másik, latin nyelvű töredék, „iber" Tiberius császárra utalhat, aki Jézus keresztre feszítésének idején uralkodott – mondta a történész. „Megpróbáltam tárgyilagos lenni és a vallási kérdést félretenni" – mondta Frale. „Egy ősi dokumentumot tanulmányoztam, amely egy férfi sajátos helyen és sajátos időben történt kivégzését igazolja" – tette hozzá.
Frale Olaszországban a templomos lovagrendről folytatott kutatásairól és a Vatikáni Titkos Levéltárban talált, a lovagrenddel foglalkozó kiadatlan dokumentumok felfedezésével vált ismertté. Idén jelent meg egy tanulmánya, amelyben azt állította, hogy a lepel valaha a templomosok birtokában volt. A tanulmány kétségeket ébresztett, mert a lovagrendet a 14. század elején felszámolták, és a leplet először 1360 körül említik egy francia lovag tulajdonaként.
Frale legújabb könyve, a La Sindone di Gesu Nazareno (A názáreti Jézus leple) azonban még nagyobb kétséget ébresztett a szakértőkben. „Az emberek szemcsés fotókkal dolgoznak, és azt hiszik, látják a dolgokat" – közölte Antonio Lombatti egyháztörténész, aki maga is több könyvet írt a lepelről. „Ez mind a képzelet és a számítógépes program eredménye" – tette hozzá.
Lombatti szerint az I. századi zsidó temetkezési helyeken már találtak görög és arámi feliratos leleteket, de latin nyelv használatáról még nem hallottak. Azt az elképzelést is visszautasította, hogy a hatóságok – némi papírmunka után – hivatalosan visszaadták volna a kivégzett ember holttestét a hozzátartozóknak. A rómaiak által alkalmazott legkegyetlenebb büntetés áldozatait elrettentés végett rendszerint a kereszten hagyták, vagy egy szemétdombra dobták.
Jézus halotti bizonyítványa is látható a torinói leplen
[ 2009. november 24., 00:02 ] [223]
Egy vatikáni kutató szerint a torinói leplen lévő, alig olvasható felirat bebizonyítja, hogy a lelet valóban Jézus halotti leple volt. A Barbara Frale történész új könyvében kifejtett állításra több tudós azonnal szkeptikusan reagált, kitartva amellett, hogy a lepel középkori hamisítvány.
Barbara Frale, a vatikáni levéltár kutatója pénteken közölte: számítógép segítségével kinagyította a leplen szórványosan olvasható, alig látható görög, latin és arámi nyelvű szavak képét. A kutató arra a következtetésre jutott, hogy a feliratok a názáreti Jézus nevet tartalmazzák görög nyelven. Szerinte ez azt bizonyítja, hogy a szöveg nem lehet középkori eredetű, mivel abban az időben egyetlen keresztény, még egy hamisító sem nevezte volna Jézust csak názáretinek, isteni eredetének megemlítése nélkül.
A leplen egy keresztre feszített férfi alakja látható, összetett kezén és lábán szivárgó vérrel. A hívők szerint a lenvászon Krisztus képe a feltámadásakor színeződhetett el. A Vatikán tulajdonában lévő leplet a torinói székesegyházban őrzik különleges körülmények között, és csak ritkán állítják ki.
A szkeptikusok azt hangsúlyozzák, hogy az 1988-ban elvégzett radiokarbonos kormeghatározás szerint a textíliát a 13-14. században szőtték. Bár a halvány betűket évtizedekkel korábban felfedezték az arc körül, komoly tudósok a teszteredmények ismeretében elutasították azok vizsgálatát – mondta Frale. Amikor azonban kivágta a szavakat a lepelről készült fényképekről és szakértőknek megmutatta őket, azok arra a következetésre jutottak, hogy ez az írásmód a Közel-Keleten volt szokásos a Krisztus utáni első században.
A történész feltételezi, hogy a szöveget egy írástudó írta fel egy iratra, majd a lepelre ragasztották a fej körüli részre, hogy családtagok illendően eltemethessék a halottat. Az abban a korban használt tintában lévő fémnek köszönhetően az írást a vászonra is fel lehetett vinni – véli. Frale szerint a szöveg részben igazolja az evangéliumnak Krisztus utolsó perceiről szóló beszámolóját is. Egy görög nyelvű részlet, amely úgy olvasható, mint „eltávozott a kilencedik órában", Krisztus halálának a szent szövegekben jelzett idejére utalhat.
Egy Frale által tanulmányozott kinagyított képen legalább hét szó látható, amelyek Jézus feje körül olvashatók, vízszintesen és függőlegesen. Egy rövid arámi betűs részt nem fejtettek meg. Egy másik, latin nyelvű töredék, „iber" Tiberius császárra utalhat, aki Jézus keresztre feszítésének idején uralkodott – mondta a történész. „Megpróbáltam tárgyilagos lenni és a vallási kérdést félretenni" – mondta Frale. „Egy ősi dokumentumot tanulmányoztam, amely egy férfi sajátos helyen és sajátos időben történt kivégzését igazolja" – tette hozzá.
Frale Olaszországban a templomos lovagrendről folytatott kutatásairól és a Vatikáni Titkos Levéltárban talált, a lovagrenddel foglalkozó kiadatlan dokumentumok felfedezésével vált ismertté. Idén jelent meg egy tanulmánya, amelyben azt állította, hogy a lepel valaha a templomosok birtokában volt. A tanulmány kétségeket ébresztett, mert a lovagrendet a 14. század elején felszámolták, és a leplet először 1360 körül említik egy francia lovag tulajdonaként.
Frale legújabb könyve, a La Sindone di Gesu Nazareno (A názáreti Jézus leple) azonban még nagyobb kétséget ébresztett a szakértőkben. „Az emberek szemcsés fotókkal dolgoznak, és azt hiszik, látják a dolgokat" – közölte Antonio Lombatti egyháztörténész, aki maga is több könyvet írt a lepelről. „Ez mind a képzelet és a számítógépes program eredménye" – tette hozzá.
Lombatti szerint az I. századi zsidó temetkezési helyeken már találtak görög és arámi feliratos leleteket, de latin nyelv használatáról még nem hallottak. Azt az elképzelést is visszautasította, hogy a hatóságok – némi papírmunka után – hivatalosan visszaadták volna a kivégzett ember holttestét a hozzátartozóknak. A rómaiak által alkalmazott legkegyetlenebb büntetés áldozatait elrettentés végett rendszerint a kereszten hagyták, vagy egy szemétdombra dobták.
2009. november 24., kedd
AZ EN HAZAM!
Az én hazám (Kassa) PDF Nyomtatás E-mail
Írta: Dr. Wirth Gyula
A Haza fogalmát én szülőföldünkről elűzött jó szüleim naponta fájó honvágya alapján alkottam meg. A patinás felvidéki város, Kassa körvonalazódott bennem, ahová a kegyetlen történelem csupán majdnem felnőtt koromban engedett be ismét. A felnőttkori első találkozás pozitív élménye mélyen agyamba vésődött mindörökre.
Márai Sándor, a város nagy szülöttje, a világhírű író így fogalmazott: "Valahányszor Kassára mentem, a pillanatban, mikor leszálltam a vonatról, megejtett az a varázslatos biztonságérzés, hogy itt, csak itt, e néhány utcán, nem történhet semmi bajom". Másutt így méltatja városát az író: " ... Milyen is volt a város? Szorgos és józan, áhítatos a betű iránt, korán kelő a műhelyben, ahol ma is él a józan és nemes patríciusságának szelleme.."
A város közepén magasztos fenséggel áll már sok évszázada a Dóm, amelynek tűzvész utáni részbeni ujjáépítését templomépítőként országosan is híressé vált építész nagyapám, Wirth Gyula vezette. A Dóm fensége az önkéntes száműzetésbe vonult Márai leírásában bontakozik ki igazán, aki így ír „Kassai őrjárat” című könyvében: ,,Ez a Dóm szülővárosom időtlen remeke, egyike az európai lélek világítótornyainak …most vihar dúlja a lélek tájait, s ezek a tornyok kétségbeesett erővel világítanak.''
Talán nem véletlen, hogy munkásságuk helyszínéül azok választották ezt a várost a történelemben, akik a hazaszeretet igazi példái is voltak: többek között Bethlen Gábor, Bocskai István Tinódi Lantos Sebestyén, Kazinczy Ferenc, Batsányi János.
Szülővárosom képét szinte misztikus módon foglalta mindig is keretbe gondolataimban a Nagyságos Fejedelem, II. Rákóczi Ferenc személye, aki a Pro Libertate – a Szabadságért – jelszót tűzte zászlajára háromszáz évvel ezelőtt és aki most a Dóm altemplomában nyugszik. Márai az „Egy polgár vallomásaiban” így ír ezzel kapcsolatban: "…"Pro libertate". Mindig megremegtem, mikor iskolai kirándulások alkalmával - a régi, foszlott zászlókon ezt a szót olvastam. Ha elmentem a dóm előtt, megvillant bennem ez a szó, mint egy homályos jelszó, amelyért talán érdemes élni."
Az én szülőhazám is ott van, ahová a Nagyságos Fejedelem, II. Rákóczi Ferenc is hazatért sok évvel halála után a neki ideiglenes otthont nyújtó törökországi Rodostóból, a felvidéki Kassára, „leghűségesebb városába”. Most október 29-én éppen száz éve... A korabeli híradások is bizonyítják: a Nagyságos Fejedelem, II. Rákóczi Ferenc hamvait szállító vonat útvonalán egy nemzet egységesen állt sorfalat megrendülten tisztelegve, őrtüzek ezreinek fénye mellett.
Dr.Wirth Gyula
a közgazdaságtudomány kandidátusa, a
www.kozgazdasz.lap.hu szerkesztője.
Elhangzott a Kossuth Rádió „Az én hazám” c. műsorában 2006.09.03 és 04-én a „Vasárnapi Újság” c. műsorban.AZ
Írta: Dr. Wirth Gyula
A Haza fogalmát én szülőföldünkről elűzött jó szüleim naponta fájó honvágya alapján alkottam meg. A patinás felvidéki város, Kassa körvonalazódott bennem, ahová a kegyetlen történelem csupán majdnem felnőtt koromban engedett be ismét. A felnőttkori első találkozás pozitív élménye mélyen agyamba vésődött mindörökre.
Márai Sándor, a város nagy szülöttje, a világhírű író így fogalmazott: "Valahányszor Kassára mentem, a pillanatban, mikor leszálltam a vonatról, megejtett az a varázslatos biztonságérzés, hogy itt, csak itt, e néhány utcán, nem történhet semmi bajom". Másutt így méltatja városát az író: " ... Milyen is volt a város? Szorgos és józan, áhítatos a betű iránt, korán kelő a műhelyben, ahol ma is él a józan és nemes patríciusságának szelleme.."
A város közepén magasztos fenséggel áll már sok évszázada a Dóm, amelynek tűzvész utáni részbeni ujjáépítését templomépítőként országosan is híressé vált építész nagyapám, Wirth Gyula vezette. A Dóm fensége az önkéntes száműzetésbe vonult Márai leírásában bontakozik ki igazán, aki így ír „Kassai őrjárat” című könyvében: ,,Ez a Dóm szülővárosom időtlen remeke, egyike az európai lélek világítótornyainak …most vihar dúlja a lélek tájait, s ezek a tornyok kétségbeesett erővel világítanak.''
Talán nem véletlen, hogy munkásságuk helyszínéül azok választották ezt a várost a történelemben, akik a hazaszeretet igazi példái is voltak: többek között Bethlen Gábor, Bocskai István Tinódi Lantos Sebestyén, Kazinczy Ferenc, Batsányi János.
Szülővárosom képét szinte misztikus módon foglalta mindig is keretbe gondolataimban a Nagyságos Fejedelem, II. Rákóczi Ferenc személye, aki a Pro Libertate – a Szabadságért – jelszót tűzte zászlajára háromszáz évvel ezelőtt és aki most a Dóm altemplomában nyugszik. Márai az „Egy polgár vallomásaiban” így ír ezzel kapcsolatban: "…"Pro libertate". Mindig megremegtem, mikor iskolai kirándulások alkalmával - a régi, foszlott zászlókon ezt a szót olvastam. Ha elmentem a dóm előtt, megvillant bennem ez a szó, mint egy homályos jelszó, amelyért talán érdemes élni."
Az én szülőhazám is ott van, ahová a Nagyságos Fejedelem, II. Rákóczi Ferenc is hazatért sok évvel halála után a neki ideiglenes otthont nyújtó törökországi Rodostóból, a felvidéki Kassára, „leghűségesebb városába”. Most október 29-én éppen száz éve... A korabeli híradások is bizonyítják: a Nagyságos Fejedelem, II. Rákóczi Ferenc hamvait szállító vonat útvonalán egy nemzet egységesen állt sorfalat megrendülten tisztelegve, őrtüzek ezreinek fénye mellett.
Dr.Wirth Gyula
a közgazdaságtudomány kandidátusa, a
www.kozgazdasz.lap.hu szerkesztője.
Elhangzott a Kossuth Rádió „Az én hazám” c. műsorában 2006.09.03 és 04-én a „Vasárnapi Újság” c. műsorban.AZ
2009. november 22., vasárnap
TORINOI LEPEL!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
Újabb érv a torinói lepel valódisága mellett
[ 2009. november 21., 12:53 ] [206]
Egy vatikáni kutató szerint a torinói leplen lévő, alig olvasható felirat bebizonyítja, hogy a lelet valóban Jézus halotti leple volt. Barbara Frale történész kifejtette: miután az 1988-ban elvégzett radiokarbonos kormeghatározás azt állapította meg, hogy a textíliát a XIII. vagy a XIV. században szőtték, az arc körül felfedezett halvány betűket a tudósok már nem is vizsgálták, ő azonban ezt megtette. Eszerint a lepel valódi. Az állítást máris vitatják.
A vatikáni levéltár kutatója szerint a torinói leplen lévő, alig olvasható felirat bebizonyítja, hogy a lelet valóban Jézus halotti leple volt. Barbara Frale elmondta: számítógép segítségével kinagyította a torinói leplen szórványosan olvasható, alig látható görög, latin és arámi nyelvű szavak képét. Arra a következtetésre jutott, hogy a feliratok a názáreti Jézus nevet tartalmazzák görög nyelven. Szerinte ez azt bizonyítja, hogy a szöveg nem lehet középkori eredetű, mivel abban az időben egyetlen keresztény, még egy hamisító sem nevezte volna Jézust csak názáretinek, isteni eredetének megemlítése nélkül. A leplen egy keresztre feszített férfi alakja látható, összetett kezén és lábán szivárgó vérrel. A hívők szerint a lenvászon Krisztus képe a feltámadásakor színeződhetett el. A Vatikán tulajdonában lévő leplet a torinói székesegyházban őrzik különleges körülmények között, és csak ritkán állítják ki.
A radiokarbonos kormeghatározás mást mond
A szkeptikusok azt hangsúlyozzák, hogy az 1988-ban elvégzett radiokarbonos kormeghatározás szerint a textíliát a XIII. vagy a XIV. században szőtték. Bár a halvány betűket évtizedekkel korábban felfedezték az arc körül, komoly tudósok a teszteredmények ismeretében elutasították azok vizsgálatát – mondta Frale. Amikor azonban kivágta a szavakat a lepelről készült fényképekről és szakértőknek megmutatta őket, azok arra a következetésre jutottak, hogy ez az írásmód a Közel-Keleten volt szokásos a Krisztus utáni első században. A történész feltételezi, hogy a szöveget egy írástudó írta fel egy iratra, majd a lepelre ragasztották a fej körüli részre, hogy a családtagok illendően eltemethessék a halottat. Az abban a korban használt tintában lévő fémnek köszönhetően az írást a vászonra is fel lehetett vinni – magyarázta.
Frale szerint a szöveg részben igazolja az evangéliumnak Krisztus utolsó perceiről szóló beszámolóját is. Egy görög nyelvű részlet úgy olvasható, mint „eltávozott a kilencedik órában”. Ez Krisztus halálának a szent szövegekben jelzett idejére utalhat. A Frale által tanulmányozott kinagyított képen legalább hét szó látható, amelyek Jézus feje körül olvashatók, vízszintesen és függőlegesen. Egy rövid arámi betűs részt nem fejtettek meg. Egy másik, latin nyelvű töredék, „iber" Tiberius császárra utalhat, aki Jézus keresztre feszítésének idején uralkodott – mondta a történész.
Tanulmány a templomosokról
Megpróbáltam tárgyilagos lenni és a vallási kérdést félretenni – mondta Frale. Egy ősi dokumentumot tanulmányoztam, amely egy férfi sajátos helyen és sajátos időben történt kivégzését igazolja – tette hozzá. Frale Olaszországban a középkori templomos lovagrendről folytatott kutatásairól és a Vatikáni Titkos Levéltárban talált, a lovagrenddel foglalkozó kiadatlan dokumentumok felfedezésével vált ismertté. Idén jelent meg egy tanulmánya, amelyben azt állította, hogy a lepel valaha a templomosok birtokában volt. A tanulmány kétségeket ébresztett, mert a lovagrendet a XIV. század elején felszámolták, és a leplet először 1360 körül említik egy francia lovag tulajdonaként. Frale legújabb könyve, a La Sindone di Gesu Nazareno (A názáreti Jézus leple) azonban még nagyobb kétséget ébresztett a szakértőkben.
Az emberek szemcsés fotókkal dolgoznak, és azt hiszik, látják a dolgokat – közölte Antonio Lombatti egyháztörténész, aki maga is több könyvet írt a lepelről. Ez mind a képzelet és a számítógépes program eredménye – tette hozzá. Lombatti szerint görög és arámi feliratos leleteket találtak I. századi zsidó temetkezési helyeken, de latin nyelv használatáról még nem hallottak. Azt az elképzelést is visszautasította, hogy a hatóságok – némi papírmunka után – hivatalosan visszaadták volna a kivégzett ember holttestét a hozzátartozóknak. A rómaiak által alkalmazott legkegyetlenebb büntetés áldozatait elrettentés végett rendszerint a kereszten hagyták, vagy egy szemétdombra dobták.
Kossuth Rádió/MTI
[ 2009. november 21., 12:53 ] [206]
Egy vatikáni kutató szerint a torinói leplen lévő, alig olvasható felirat bebizonyítja, hogy a lelet valóban Jézus halotti leple volt. Barbara Frale történész kifejtette: miután az 1988-ban elvégzett radiokarbonos kormeghatározás azt állapította meg, hogy a textíliát a XIII. vagy a XIV. században szőtték, az arc körül felfedezett halvány betűket a tudósok már nem is vizsgálták, ő azonban ezt megtette. Eszerint a lepel valódi. Az állítást máris vitatják.
A vatikáni levéltár kutatója szerint a torinói leplen lévő, alig olvasható felirat bebizonyítja, hogy a lelet valóban Jézus halotti leple volt. Barbara Frale elmondta: számítógép segítségével kinagyította a torinói leplen szórványosan olvasható, alig látható görög, latin és arámi nyelvű szavak képét. Arra a következtetésre jutott, hogy a feliratok a názáreti Jézus nevet tartalmazzák görög nyelven. Szerinte ez azt bizonyítja, hogy a szöveg nem lehet középkori eredetű, mivel abban az időben egyetlen keresztény, még egy hamisító sem nevezte volna Jézust csak názáretinek, isteni eredetének megemlítése nélkül. A leplen egy keresztre feszített férfi alakja látható, összetett kezén és lábán szivárgó vérrel. A hívők szerint a lenvászon Krisztus képe a feltámadásakor színeződhetett el. A Vatikán tulajdonában lévő leplet a torinói székesegyházban őrzik különleges körülmények között, és csak ritkán állítják ki.
A radiokarbonos kormeghatározás mást mond
A szkeptikusok azt hangsúlyozzák, hogy az 1988-ban elvégzett radiokarbonos kormeghatározás szerint a textíliát a XIII. vagy a XIV. században szőtték. Bár a halvány betűket évtizedekkel korábban felfedezték az arc körül, komoly tudósok a teszteredmények ismeretében elutasították azok vizsgálatát – mondta Frale. Amikor azonban kivágta a szavakat a lepelről készült fényképekről és szakértőknek megmutatta őket, azok arra a következetésre jutottak, hogy ez az írásmód a Közel-Keleten volt szokásos a Krisztus utáni első században. A történész feltételezi, hogy a szöveget egy írástudó írta fel egy iratra, majd a lepelre ragasztották a fej körüli részre, hogy a családtagok illendően eltemethessék a halottat. Az abban a korban használt tintában lévő fémnek köszönhetően az írást a vászonra is fel lehetett vinni – magyarázta.
Frale szerint a szöveg részben igazolja az evangéliumnak Krisztus utolsó perceiről szóló beszámolóját is. Egy görög nyelvű részlet úgy olvasható, mint „eltávozott a kilencedik órában”. Ez Krisztus halálának a szent szövegekben jelzett idejére utalhat. A Frale által tanulmányozott kinagyított képen legalább hét szó látható, amelyek Jézus feje körül olvashatók, vízszintesen és függőlegesen. Egy rövid arámi betűs részt nem fejtettek meg. Egy másik, latin nyelvű töredék, „iber" Tiberius császárra utalhat, aki Jézus keresztre feszítésének idején uralkodott – mondta a történész.
Tanulmány a templomosokról
Megpróbáltam tárgyilagos lenni és a vallási kérdést félretenni – mondta Frale. Egy ősi dokumentumot tanulmányoztam, amely egy férfi sajátos helyen és sajátos időben történt kivégzését igazolja – tette hozzá. Frale Olaszországban a középkori templomos lovagrendről folytatott kutatásairól és a Vatikáni Titkos Levéltárban talált, a lovagrenddel foglalkozó kiadatlan dokumentumok felfedezésével vált ismertté. Idén jelent meg egy tanulmánya, amelyben azt állította, hogy a lepel valaha a templomosok birtokában volt. A tanulmány kétségeket ébresztett, mert a lovagrendet a XIV. század elején felszámolták, és a leplet először 1360 körül említik egy francia lovag tulajdonaként. Frale legújabb könyve, a La Sindone di Gesu Nazareno (A názáreti Jézus leple) azonban még nagyobb kétséget ébresztett a szakértőkben.
Az emberek szemcsés fotókkal dolgoznak, és azt hiszik, látják a dolgokat – közölte Antonio Lombatti egyháztörténész, aki maga is több könyvet írt a lepelről. Ez mind a képzelet és a számítógépes program eredménye – tette hozzá. Lombatti szerint görög és arámi feliratos leleteket találtak I. századi zsidó temetkezési helyeken, de latin nyelv használatáról még nem hallottak. Azt az elképzelést is visszautasította, hogy a hatóságok – némi papírmunka után – hivatalosan visszaadták volna a kivégzett ember holttestét a hozzátartozóknak. A rómaiak által alkalmazott legkegyetlenebb büntetés áldozatait elrettentés végett rendszerint a kereszten hagyták, vagy egy szemétdombra dobták.
Kossuth Rádió/MTI
2009. november 18., szerda
Matyas kiraly koraban...
Mátyás király és a beteg kisbéres
Kóka Rozália nyomán
Mátyás király diákkorában is sokat járta az országot, ismerkedett a nép életével.
Egy alkalommal, ahogy vándorolt, meglátott egy jómódú gazdát, aki egyedül szántogatott. Kérdezte Mátyás:
– Ugyan bizony, gazduram, mi az oka, hogy kegyelmed egyedül szánt?
– Ne is kérdezze, diák uram! Nem szántanék én egyedül, ha a kisbéresem oly nagybeteg nem volna. Harmadnapja rázza a hideg szegény gyereket. Nem állna be helyette segíteni? Megfizetném tisztességesen.
Mátyás nem kérette sokáig magát, beállt a kisbéres helyett dolgozni. Este megvacsoráztak, és a gazda kifizette a bérét.
Mátyás a pénzt odaadta a beteg kisbéresnek:
– Tedd el, neked nagyobb szükséged van rá, mint nekem!
A beteg gyerek megköszönte a diák jóságát.
Mátyás a következőket írta a szoba falára: „Én vagyok Hunyadnak gyermeke, a kard lesz az nékem, mi néked az eke.” Még azon éjszaka titokban továbbindult.
Kóka Rozália nyomán
Mátyás király diákkorában is sokat járta az országot, ismerkedett a nép életével.
Egy alkalommal, ahogy vándorolt, meglátott egy jómódú gazdát, aki egyedül szántogatott. Kérdezte Mátyás:
– Ugyan bizony, gazduram, mi az oka, hogy kegyelmed egyedül szánt?
– Ne is kérdezze, diák uram! Nem szántanék én egyedül, ha a kisbéresem oly nagybeteg nem volna. Harmadnapja rázza a hideg szegény gyereket. Nem állna be helyette segíteni? Megfizetném tisztességesen.
Mátyás nem kérette sokáig magát, beállt a kisbéres helyett dolgozni. Este megvacsoráztak, és a gazda kifizette a bérét.
Mátyás a pénzt odaadta a beteg kisbéresnek:
– Tedd el, neked nagyobb szükséged van rá, mint nekem!
A beteg gyerek megköszönte a diák jóságát.
Mátyás a következőket írta a szoba falára: „Én vagyok Hunyadnak gyermeke, a kard lesz az nékem, mi néked az eke.” Még azon éjszaka titokban továbbindult.
MATYAS KIRALY KONYVTARA
Mátyás király könyvtára
Lengyel Dénes nyomán
Mátyás király budai palotáját mindenki megbámulta; egyesek a tágas ebédlőket, a fényes hálószobákat dicsérték, mások a berakásokkal ékes ajtófélfákat vagy kandallókat, amelyeknek tetején szebbnél szebb szobrok állottak. Sokan megbámulták a könyvesházat is, amely görög és latin könyvekkel volt tele. Különösen a könyvek kötése tetszett a látogatóknak: minden köteten Mátyás király címerét látták. Ezért aztán a Corvin névről el is nevezték a könyveket Corvináknak.
Tetszett a díszes könyv mindenkinek, de az olvasáshoz ekkor még kevesen éreztek kedvet.
Történt egyszer, hogy Mátyás szürkületkor bement a könyvesházba, mert maradt néhány perce, amit kedves könyvei között tölthetett. Hát ahogy belépett, megpillantott egy rongyos fiút, aki a hátsó kijáraton el akart illanni.
– Megállj! Ki vagy? – kiáltotta a király.
A fiú megállt, és álló helyében úgy reszketett, mint a nyárfalevél. Hóna alatt egy Corvina letépett kötését szorongatta. Nem mert felelni a király szavára, csak állt, és remegett a félelemtől.
A király megsajnálta, és azt mondta neki:
– Fiam, a könyvnek te a kötését tépted le, pedig annak a benne levő tartalom az értéke. Én is azt tisztelem, amit a tudósok és az írók alkottak, azért köttetem be díszesen a könyveket. Te nem is tudod, mitől fosztottad meg magadat, amikor a kötést ellopod, és a betűt itt hagyod.
De már akkor rohantak a könyvtárosok is, és nyakon csípték a tolvajt. Mindegyik ütni akart rajta egyet, hogy saját vétkét takargassa, hiszen az ő hibájuk volt, hogy a fiú a könyvesházba besurranhatott.
De a király megvédte a fiút, és azt mondta a könyvtárosoknak:
– Vegyétek el tőle, amit el akart lopni, aztán hagyjátok futni. Elég büntetés az neki, hogy egész életében a tudatlanság sötétjében kell botorkálnia.
Mátyást királlyá választják
Benczédi Székely István és Thuróczi János krónikája nyomán
Amikor László király meghalt, erősen megijedtek azok az urak, akik Hunyadi László halálát okozták. Hogyne, amikor Szilágyi Mihály nagy sereggel közeledett Buda felé.
Amikor Pest városába érkezett, az isteni akarat csodálatos jeleket mutatott. Az első éjszakán, abban a hideg télben minden csillag fényesen ragyogott az égen, a Duna vize pedig olyan erősen befagyott, hogy a jég hátán úgy járhattak, mint a sík mezőn.
Reszkettek is az urak a budai várban, mert Pest felől minden baj nélkül fel lehetett vonulni a várba. Ha most Szilágyi Mihály bosszút forral, vége az életüknek... Pedig Szilágyi Mihályt nem a bosszúállás szándéka vezette, ő ennél többre vágyott: a trónt akarta megszerezni unokaöccsének, Hunyadi Mátyásnak.
Az urak hallván a szándékát, levonultak Pest városába, hogy a király megválasztásáról tárgyaljanak. Ott sokat tárgyalni nem kellett, mert a köznemesség sokasága, negyvenezer ember állott a Duna jegén, és mind Hunyadi Mátyást éltette. A gyerekek pedig ezt a dalt énekelték a pesti utcákon:
Mátyást mostan választotta
Mind ez ország királyságra,
Mert őt Isten adta nékünk
Mennyországból oltalmunkra.
Ezen a napon is csoda történt: a választás híre még ki sem szivárgott, de a pesti nagytemplomban már felhangzott a hálaadó ének.
Amikor aztán az egész nép megtudta, hogy Mátyás lett a király, mindenki nagy örömmel ujjongott. Minden templomban meghúzták a harangokat, harsogtak a kürtök, szóltak a sípok, és olyan nagy hangon énekelt mindenki, hogy megtelt azzal a levegőég.
A választás éjszakáját annyi máglyarakás világította meg, hogy az emberek azt hitték, a csillagok szálltak le az égboltról. Soha még királyválasztás ennyi örömmel, ennyi dicsőséggel nem történt.
De nemcsak Magyarországon örültek ennek a választásnak! Erdélyben még sokkal nagyobb volt az öröm, mert a Hunyadiak onnan származtak, s maga Mátyás Kolozsvár városában született.
Örült egész Magyarország, vele örvendezett szép Erdélyország, amiért a törökverő Hunyadi János fiát, az ifjú Mátyást királlyá választották.
Az új királyt ma angyalok teszik
Mátyusföldi népmonda nyomán
Jankovics Marcell
rajza
Mátyás király szegény családból származott, s ha tán nemes is volt, csak bocskoros, s így lett belőle ostoros szolga. Orra nagysága vagy tán egyéb ok miatt ingerkedtek vele a parasztok, de Mátyás is visszavágott a gúnyolódóknak. Egyszer gazdája kiküldte szántani. Délfelé járt már az idő, amikor a másik szolga is kiment a mezőre. Ez csak félvállról beszélt Mátyáshoz, ő meg mit sem törődve a beszéddel, dolgához látott.
– Tudod-e, mi az újság? Az urak Budán összegyűlve királyt akarnak választani. Neked jó nagy orrod van! Nem szagolod ki, ki lesz a nép ura?
A szolga gúnyos szavaira Mátyás ekként válaszolt:
– Az új királyt ma angyalok teszik, az lesz, aki vasasztalról eszik. – Azzal az ekéjét megfordította, s ebédjét a szántóvason költötte el.
Amikor a másik szolga ezt látta, gúnyolódva mondta:
– Te koldus, te lennél a király? No, ha ostorom nyele kizöldül, míg egy fordulót szántok, akkor csakugyan te leszel a király, én meg a bolondod!
Hogy történt, hogy nem, de az ostornyél kizöldült, s íme, jöttek az angyalok, s a koronát Mátyás fejére akarták tenni. Matyi húzódozott, s az ösztökével még meg is ütötte a koronát, azóta görbe a keresztje, de bizony csak ő lett a király.
Mit kell a hadvezérnek tudni?
Zrínyi Miklós nyomán
A történetírók elbeszélik, hogy Mátyás király Bécs megszállásakor felettébb nagy bátorsággal, de még nagyobb veszedelemmel forgolódott a bástyák körül.
Az ilyen vakmerőség a fővezérekben nem kívánatos, s nem is dicséretes; egy puskapattanás elpusztíthatja életét, és azzal országának minden szerencséjét. Annál inkább kívánatos a bátorság, amely a népnek példát mutat.
Azt írja Plutarkhosz, hogy egyszer egy generális hadjárat után számot adott a maga cselekedeteiről, és akkor egyik katonája szóval ellene támadott, és azt mondta neki:
– Amint látom, te nagy biztonságban hadakoztál, mert fegyver miatt még egy karcolást se látni rajtad annyi időtől fogva. Én pedig, aki ugyanabban a hadjáratban vettem részt, nézd, mennyi becsületes sebet vettem fel hazámért, s nem kíméltem magamat úgy, ahogy te kímélted.
Erre a generális így felelt:
– Engemet nem azért küldöttek, hogy saját fegyveremmel magamnak hírt szerezzek, hanem azért, hogy ezzel a haddal, amelyet az én kezemre és okosságomra bíztak, legyőzzem az ellenséget, s ezt én meg is cselekedtem, amint magad is látod. De egyszer, amikor ostromot rendeltem el, az történt, hogy az ellenség egyik lándzsája mellettem esett le, és csaknem megsebesített. Én egyedül azt az esetet szégyellem, a többivel mind kérkedhetem.
Ebből tanulhat minden hadvezér, hogy a maga személyét próbára tenni nem dicsőség, hanem vétek.
Mi hát a dicsőség? Mit kell a hadvezérnek tudni?
A hadvezéreknek és a királyoknak semmi sem olyan szükséges, mint jól parancsolni. Mert aki jól parancsol, annak jól engedelmeskednek.
Ilyen volt Mátyás király is, akinek örök emléke lesz a magyaroknál.
Saskeselyűket kergetett, és azoknál magasabban járt vitézséggel, serénységgel, az ő tekintette oroszlánhoz hasonlított, az ő haditudománya mindent meghaladott, az ő jóságáért a föld jól termett, és az ország az egész ország-világ előtt tündöklő volt.
Mátyás király és a beteg kisbéres
Kóka Rozália nyomán
Mátyás király diákkorában is sokat járta az országot, ismerkedett a nép életével.
Egy alkalommal, ahogy vándorolt, meglátott egy jómódú gazdát, aki egyedül szántogatott. Kérdezte Mátyás:
– Ugyan bizony, gazduram, mi az oka, hogy kegyelmed egyedül szánt?
– Ne is kérdezze, diák uram! Nem szántanék én egyedül, ha a kisbéresem oly nagybeteg nem volna. Harmadnapja rázza a hideg szegény gyereket. Nem állna be helyette segíteni? Megfizetném tisztességesen.
Mátyás nem kérette sokáig magát, beállt a kisbéres helyett dolgozni. Este megvacsoráztak, és a gazda kifizette a bérét.
Mátyás a pénzt odaadta a beteg kisbéresnek:
– Tedd el, neked nagyobb szükséged van rá, mint nekem!
A beteg gyerek megköszönte a diák jóságát.
Mátyás a következőket írta a szoba falára: „Én vagyok Hunyadnak gyermeke, a kard lesz az nékem, mi néked az eke.” Még azon éjszaka titokban továbbindult.
A szerecsen
Népmonda
Markal, Mátyás király hírhedett udvari bolondja többek között azzal múlatta idejét, hogy ami bolondságot látott és tapasztalt, egy könyvbe feljegyezte, hogy emléke ne vesszen az emberi butaságnak.
Történt pedig egyszer, hogy Mátyás királyhoz egy szerecsen jött látogatóba. Ez a szerecsen addig magasztalta a hazájabeli lovakat, mígnem a király lóvásárlással bízta meg, s ezer forintot adatott neki.
Markal ezt a cselekedetet is felvette a bolondságok lajstromába.
A szerecsen útra kelt. A király egy napon felütötte Markal könyvét, s a bolondságok között ráakadt a saját cselekedetére. Magához parancsolta Markalt.
– Hát te bolondnak tartasz engem? – kérdezte, és haragosan rácsapott a könyvre.
– Én felségedet bolondnak nem tarom – felelte Markal –, de úgy vélem, hogy az a szerecsen soha meg nem fog jönni a lovakkal.
A király eltűnődött a válaszon.
– Jól van – mondta aztán –, de hátha a szerecsen mégis meghozza a lovakat?
– Ha ezt teszi, akkor felséged nevét kitörlöm, s helyébe a szerecsenét írom be.
Az elégedett ember
Népmonda
Megöregedett a derék Markal, Mátyás király udvari bolondja, s a király jutalmul rengeteg ízes szaváért, sok mulattatásáért kertes házat adott neki ajándékba. Megköszönte Markal a fejedelmi ajándékot, s mivel a kertészkedéshez értett, félévi munkával olyan gyönyörűvé varázsolta a kertjét, hogy boldogság fakadt a lelkében annak is, aki csak kívülről látta. Ácsorgott is a nép nap nap után a kerítés mellett. Még jobban megszaporodott a bámészkodók száma, mikor Markal felírást helyezett a kapu tetejébe. A felírás így szólt: „Ha van olyan ember, aki élete jelen állapotával tökéletesen meg van elégedve, jelentkezzék nálam, mert neki adom a kertemet.”
Még meg sem száradt a festék a felíráson, jelentkezett egy polgárember:
– Azért jöttem, hogy kegyelmedtől átvegyem ezt a kertet, mert szent esküvéssel bizonyíthatom, hogy életem jelen állapotával tökéletesen meg vagyok elégedve.
– Készséggel kegyelmednek ajándékoznám a kertemet – felelt Markal –, ha nem volnék meggyőződve kegyelmed állításának az ellenkezőjéről. Mert ha élete jelen állapotával tökéletesen meg volna elégedve, akkor ugyan bizony mi szüksége volna erre a kertre?
Lengyel Dénes nyomán
Mátyás király budai palotáját mindenki megbámulta; egyesek a tágas ebédlőket, a fényes hálószobákat dicsérték, mások a berakásokkal ékes ajtófélfákat vagy kandallókat, amelyeknek tetején szebbnél szebb szobrok állottak. Sokan megbámulták a könyvesházat is, amely görög és latin könyvekkel volt tele. Különösen a könyvek kötése tetszett a látogatóknak: minden köteten Mátyás király címerét látták. Ezért aztán a Corvin névről el is nevezték a könyveket Corvináknak.
Tetszett a díszes könyv mindenkinek, de az olvasáshoz ekkor még kevesen éreztek kedvet.
Történt egyszer, hogy Mátyás szürkületkor bement a könyvesházba, mert maradt néhány perce, amit kedves könyvei között tölthetett. Hát ahogy belépett, megpillantott egy rongyos fiút, aki a hátsó kijáraton el akart illanni.
– Megállj! Ki vagy? – kiáltotta a király.
A fiú megállt, és álló helyében úgy reszketett, mint a nyárfalevél. Hóna alatt egy Corvina letépett kötését szorongatta. Nem mert felelni a király szavára, csak állt, és remegett a félelemtől.
A király megsajnálta, és azt mondta neki:
– Fiam, a könyvnek te a kötését tépted le, pedig annak a benne levő tartalom az értéke. Én is azt tisztelem, amit a tudósok és az írók alkottak, azért köttetem be díszesen a könyveket. Te nem is tudod, mitől fosztottad meg magadat, amikor a kötést ellopod, és a betűt itt hagyod.
De már akkor rohantak a könyvtárosok is, és nyakon csípték a tolvajt. Mindegyik ütni akart rajta egyet, hogy saját vétkét takargassa, hiszen az ő hibájuk volt, hogy a fiú a könyvesházba besurranhatott.
De a király megvédte a fiút, és azt mondta a könyvtárosoknak:
– Vegyétek el tőle, amit el akart lopni, aztán hagyjátok futni. Elég büntetés az neki, hogy egész életében a tudatlanság sötétjében kell botorkálnia.
Mátyást királlyá választják
Benczédi Székely István és Thuróczi János krónikája nyomán
Amikor László király meghalt, erősen megijedtek azok az urak, akik Hunyadi László halálát okozták. Hogyne, amikor Szilágyi Mihály nagy sereggel közeledett Buda felé.
Amikor Pest városába érkezett, az isteni akarat csodálatos jeleket mutatott. Az első éjszakán, abban a hideg télben minden csillag fényesen ragyogott az égen, a Duna vize pedig olyan erősen befagyott, hogy a jég hátán úgy járhattak, mint a sík mezőn.
Reszkettek is az urak a budai várban, mert Pest felől minden baj nélkül fel lehetett vonulni a várba. Ha most Szilágyi Mihály bosszút forral, vége az életüknek... Pedig Szilágyi Mihályt nem a bosszúállás szándéka vezette, ő ennél többre vágyott: a trónt akarta megszerezni unokaöccsének, Hunyadi Mátyásnak.
Az urak hallván a szándékát, levonultak Pest városába, hogy a király megválasztásáról tárgyaljanak. Ott sokat tárgyalni nem kellett, mert a köznemesség sokasága, negyvenezer ember állott a Duna jegén, és mind Hunyadi Mátyást éltette. A gyerekek pedig ezt a dalt énekelték a pesti utcákon:
Mátyást mostan választotta
Mind ez ország királyságra,
Mert őt Isten adta nékünk
Mennyországból oltalmunkra.
Ezen a napon is csoda történt: a választás híre még ki sem szivárgott, de a pesti nagytemplomban már felhangzott a hálaadó ének.
Amikor aztán az egész nép megtudta, hogy Mátyás lett a király, mindenki nagy örömmel ujjongott. Minden templomban meghúzták a harangokat, harsogtak a kürtök, szóltak a sípok, és olyan nagy hangon énekelt mindenki, hogy megtelt azzal a levegőég.
A választás éjszakáját annyi máglyarakás világította meg, hogy az emberek azt hitték, a csillagok szálltak le az égboltról. Soha még királyválasztás ennyi örömmel, ennyi dicsőséggel nem történt.
De nemcsak Magyarországon örültek ennek a választásnak! Erdélyben még sokkal nagyobb volt az öröm, mert a Hunyadiak onnan származtak, s maga Mátyás Kolozsvár városában született.
Örült egész Magyarország, vele örvendezett szép Erdélyország, amiért a törökverő Hunyadi János fiát, az ifjú Mátyást királlyá választották.
Az új királyt ma angyalok teszik
Mátyusföldi népmonda nyomán
Jankovics Marcell
rajza
Mátyás király szegény családból származott, s ha tán nemes is volt, csak bocskoros, s így lett belőle ostoros szolga. Orra nagysága vagy tán egyéb ok miatt ingerkedtek vele a parasztok, de Mátyás is visszavágott a gúnyolódóknak. Egyszer gazdája kiküldte szántani. Délfelé járt már az idő, amikor a másik szolga is kiment a mezőre. Ez csak félvállról beszélt Mátyáshoz, ő meg mit sem törődve a beszéddel, dolgához látott.
– Tudod-e, mi az újság? Az urak Budán összegyűlve királyt akarnak választani. Neked jó nagy orrod van! Nem szagolod ki, ki lesz a nép ura?
A szolga gúnyos szavaira Mátyás ekként válaszolt:
– Az új királyt ma angyalok teszik, az lesz, aki vasasztalról eszik. – Azzal az ekéjét megfordította, s ebédjét a szántóvason költötte el.
Amikor a másik szolga ezt látta, gúnyolódva mondta:
– Te koldus, te lennél a király? No, ha ostorom nyele kizöldül, míg egy fordulót szántok, akkor csakugyan te leszel a király, én meg a bolondod!
Hogy történt, hogy nem, de az ostornyél kizöldült, s íme, jöttek az angyalok, s a koronát Mátyás fejére akarták tenni. Matyi húzódozott, s az ösztökével még meg is ütötte a koronát, azóta görbe a keresztje, de bizony csak ő lett a király.
Mit kell a hadvezérnek tudni?
Zrínyi Miklós nyomán
A történetírók elbeszélik, hogy Mátyás király Bécs megszállásakor felettébb nagy bátorsággal, de még nagyobb veszedelemmel forgolódott a bástyák körül.
Az ilyen vakmerőség a fővezérekben nem kívánatos, s nem is dicséretes; egy puskapattanás elpusztíthatja életét, és azzal országának minden szerencséjét. Annál inkább kívánatos a bátorság, amely a népnek példát mutat.
Azt írja Plutarkhosz, hogy egyszer egy generális hadjárat után számot adott a maga cselekedeteiről, és akkor egyik katonája szóval ellene támadott, és azt mondta neki:
– Amint látom, te nagy biztonságban hadakoztál, mert fegyver miatt még egy karcolást se látni rajtad annyi időtől fogva. Én pedig, aki ugyanabban a hadjáratban vettem részt, nézd, mennyi becsületes sebet vettem fel hazámért, s nem kíméltem magamat úgy, ahogy te kímélted.
Erre a generális így felelt:
– Engemet nem azért küldöttek, hogy saját fegyveremmel magamnak hírt szerezzek, hanem azért, hogy ezzel a haddal, amelyet az én kezemre és okosságomra bíztak, legyőzzem az ellenséget, s ezt én meg is cselekedtem, amint magad is látod. De egyszer, amikor ostromot rendeltem el, az történt, hogy az ellenség egyik lándzsája mellettem esett le, és csaknem megsebesített. Én egyedül azt az esetet szégyellem, a többivel mind kérkedhetem.
Ebből tanulhat minden hadvezér, hogy a maga személyét próbára tenni nem dicsőség, hanem vétek.
Mi hát a dicsőség? Mit kell a hadvezérnek tudni?
A hadvezéreknek és a királyoknak semmi sem olyan szükséges, mint jól parancsolni. Mert aki jól parancsol, annak jól engedelmeskednek.
Ilyen volt Mátyás király is, akinek örök emléke lesz a magyaroknál.
Saskeselyűket kergetett, és azoknál magasabban járt vitézséggel, serénységgel, az ő tekintette oroszlánhoz hasonlított, az ő haditudománya mindent meghaladott, az ő jóságáért a föld jól termett, és az ország az egész ország-világ előtt tündöklő volt.
Mátyás király és a beteg kisbéres
Kóka Rozália nyomán
Mátyás király diákkorában is sokat járta az országot, ismerkedett a nép életével.
Egy alkalommal, ahogy vándorolt, meglátott egy jómódú gazdát, aki egyedül szántogatott. Kérdezte Mátyás:
– Ugyan bizony, gazduram, mi az oka, hogy kegyelmed egyedül szánt?
– Ne is kérdezze, diák uram! Nem szántanék én egyedül, ha a kisbéresem oly nagybeteg nem volna. Harmadnapja rázza a hideg szegény gyereket. Nem állna be helyette segíteni? Megfizetném tisztességesen.
Mátyás nem kérette sokáig magát, beállt a kisbéres helyett dolgozni. Este megvacsoráztak, és a gazda kifizette a bérét.
Mátyás a pénzt odaadta a beteg kisbéresnek:
– Tedd el, neked nagyobb szükséged van rá, mint nekem!
A beteg gyerek megköszönte a diák jóságát.
Mátyás a következőket írta a szoba falára: „Én vagyok Hunyadnak gyermeke, a kard lesz az nékem, mi néked az eke.” Még azon éjszaka titokban továbbindult.
A szerecsen
Népmonda
Markal, Mátyás király hírhedett udvari bolondja többek között azzal múlatta idejét, hogy ami bolondságot látott és tapasztalt, egy könyvbe feljegyezte, hogy emléke ne vesszen az emberi butaságnak.
Történt pedig egyszer, hogy Mátyás királyhoz egy szerecsen jött látogatóba. Ez a szerecsen addig magasztalta a hazájabeli lovakat, mígnem a király lóvásárlással bízta meg, s ezer forintot adatott neki.
Markal ezt a cselekedetet is felvette a bolondságok lajstromába.
A szerecsen útra kelt. A király egy napon felütötte Markal könyvét, s a bolondságok között ráakadt a saját cselekedetére. Magához parancsolta Markalt.
– Hát te bolondnak tartasz engem? – kérdezte, és haragosan rácsapott a könyvre.
– Én felségedet bolondnak nem tarom – felelte Markal –, de úgy vélem, hogy az a szerecsen soha meg nem fog jönni a lovakkal.
A király eltűnődött a válaszon.
– Jól van – mondta aztán –, de hátha a szerecsen mégis meghozza a lovakat?
– Ha ezt teszi, akkor felséged nevét kitörlöm, s helyébe a szerecsenét írom be.
Az elégedett ember
Népmonda
Megöregedett a derék Markal, Mátyás király udvari bolondja, s a király jutalmul rengeteg ízes szaváért, sok mulattatásáért kertes házat adott neki ajándékba. Megköszönte Markal a fejedelmi ajándékot, s mivel a kertészkedéshez értett, félévi munkával olyan gyönyörűvé varázsolta a kertjét, hogy boldogság fakadt a lelkében annak is, aki csak kívülről látta. Ácsorgott is a nép nap nap után a kerítés mellett. Még jobban megszaporodott a bámészkodók száma, mikor Markal felírást helyezett a kapu tetejébe. A felírás így szólt: „Ha van olyan ember, aki élete jelen állapotával tökéletesen meg van elégedve, jelentkezzék nálam, mert neki adom a kertemet.”
Még meg sem száradt a festék a felíráson, jelentkezett egy polgárember:
– Azért jöttem, hogy kegyelmedtől átvegyem ezt a kertet, mert szent esküvéssel bizonyíthatom, hogy életem jelen állapotával tökéletesen meg vagyok elégedve.
– Készséggel kegyelmednek ajándékoznám a kertemet – felelt Markal –, ha nem volnék meggyőződve kegyelmed állításának az ellenkezőjéről. Mert ha élete jelen állapotával tökéletesen meg volna elégedve, akkor ugyan bizony mi szüksége volna erre a kertre?
2009. november 17., kedd
2009. november 15., vasárnap
IDEZET...VAGY MEGIDEZETT?
Eric Knight idézet
Ez… ez a kor a zűrzavar kora. Nem tudjuk, miben hihetünk. És mindnyájan kutatunk valami után… Valami után, ami valahogy összefügg az emberi méltósággal. Talán nem is az orvosságot keressük, ami meggyógyítaná a világot, csak valamit… azt a valamit, ami biztosítaná az embert, hogy joga van a gyógyulást kutatni. Valami után kutatunk, ami a jósághoz és a könyörületességhez tartozik, hogy szerethessük szegény, szerencsétlen emberiséget. És nem azért, amilyenné egyszer majd lennie kell, hanem egyszerűen azért, amilyen. És mi mind, az egész világ, mind, akik ezt akarjuk, úgy össze vagyunk zavarodva. A zűrzavar kora… És én akár vissza is mehettem volna, hogy tovább harcoljak. Mert a szívem azt mondta rá, hogy igen, de az eszem meg azt mondta, hogy nem… És ma már kezdem azt hinni, hogy utolsó száz esztendőben túlságosan is az eszünkre bíztuk magunkat, és túl kevéssé a szívünkre. Annyit használtuk a logika méterrúdját, hogy közben elfelejtettük, hogy a szeretet anyaga megmérhetetlen
Ez… ez a kor a zűrzavar kora. Nem tudjuk, miben hihetünk. És mindnyájan kutatunk valami után… Valami után, ami valahogy összefügg az emberi méltósággal. Talán nem is az orvosságot keressük, ami meggyógyítaná a világot, csak valamit… azt a valamit, ami biztosítaná az embert, hogy joga van a gyógyulást kutatni. Valami után kutatunk, ami a jósághoz és a könyörületességhez tartozik, hogy szerethessük szegény, szerencsétlen emberiséget. És nem azért, amilyenné egyszer majd lennie kell, hanem egyszerűen azért, amilyen. És mi mind, az egész világ, mind, akik ezt akarjuk, úgy össze vagyunk zavarodva. A zűrzavar kora… És én akár vissza is mehettem volna, hogy tovább harcoljak. Mert a szívem azt mondta rá, hogy igen, de az eszem meg azt mondta, hogy nem… És ma már kezdem azt hinni, hogy utolsó száz esztendőben túlságosan is az eszünkre bíztuk magunkat, és túl kevéssé a szívünkre. Annyit használtuk a logika méterrúdját, hogy közben elfelejtettük, hogy a szeretet anyaga megmérhetetlen
2009. november 14., szombat
2009. november 13., péntek
AZ EMBER?
Válogatják a népeket, ki az, aki még befér, és ki az, akinek már nem lesz hely. Ma már mindegyikük számára kiderült, hogy a túlélőhajó egyre kisebb, és ráadásul már elmenőben is van. A pofára esés árnya viszont egyre nagyobb, és már az ajtón kopogtat.
Így csak a hűek szállhatnak fel, a csontig nyalók, a gátlástalanok. Az Ember emberei. Csak őket lehet tovább vinni. Az arcokat, akiknek már a szemük is csak alig látszik a mocsoktól. A szemük, amiben a lelkiismeret legkisebb szikrája sem csillog, és nem is csillogott soha sem.
Ők is olyanok már, mint az Ember. A megtévesztettek álszent idolja, aki égre tekintő mosolygás közepette belecsap a levegőbe, miközben néhány semmitmondó mondata hatására, az elvtársak számára kiderül az ég, és ott a távolban, újra felragyog a boldog jövő.
Mert még meg van az Ember, meg az ő Programja is. Az ezerszer megbukott, az ezer alkalmatlannak bizonyult Program, amit az ezerszer megbukott, az ezer alkalmatlannak bizonyult Ember és persze az ő brigádja hirdet.
A brigád. Az ostobák gyülekezete, akik folyamatosan elhiszik, hogy ez az út, hogy csak ez az út az, ami járható. Az út, melynek az alapjait ott messze a távolban, a Jordán-partján rakták le, és amit nekünk itthon, immár lassan nyolc éve, ha akarjuk, ha nem, de velük kell járnunk.
Azonban a történet lassan véget ér, elfogy az út. Már nem lesz, aki rakja. A kis hajó pedig megtelik lassan. Megtelik patkányokkal, akik azt hiszik, hogy ezt is túlélhetik, aztán majd az idők változásával újra visszatérhetnek úgy, ahogy ezt az elmúlt kilencven évben mindig is tették.
A brigád nagyrészt összeállt. Nincsenek meglepetések, nincsenek új arcok. A nevek sem mások, a nóta is a régi. És a hajó elején ott az Ember. Az Ember, aki ismét beszél, aki értékel, aki véleményt mond, aki utat mutat. Az elvtársak hallgatják, és megszégyenülten lehajtják a fejüket. A többség legszívesebben a szék alá süllyedne szégyenében.
Demokraták, ébresztő! – zúg a hang. Aztán hatásszünet. Rázzátok meg magatokat! - kiáltja a sokkolt hallgatóság felé. És az elvtársak hálásan emelik fel újra a fejüket, és már kezdik is rázni magukat nagy igyekezetükben.
Az Ember, a ripacs pedig lenéz rájuk. A show ismét hatott. Ugyan kisebb már a tömeg, de van, aki még húzza a hajót, mégha fogalmuk sincs arról, hogy az merre is tart.
A húzó Ember visszatért.
Így csak a hűek szállhatnak fel, a csontig nyalók, a gátlástalanok. Az Ember emberei. Csak őket lehet tovább vinni. Az arcokat, akiknek már a szemük is csak alig látszik a mocsoktól. A szemük, amiben a lelkiismeret legkisebb szikrája sem csillog, és nem is csillogott soha sem.
Ők is olyanok már, mint az Ember. A megtévesztettek álszent idolja, aki égre tekintő mosolygás közepette belecsap a levegőbe, miközben néhány semmitmondó mondata hatására, az elvtársak számára kiderül az ég, és ott a távolban, újra felragyog a boldog jövő.
Mert még meg van az Ember, meg az ő Programja is. Az ezerszer megbukott, az ezer alkalmatlannak bizonyult Program, amit az ezerszer megbukott, az ezer alkalmatlannak bizonyult Ember és persze az ő brigádja hirdet.
A brigád. Az ostobák gyülekezete, akik folyamatosan elhiszik, hogy ez az út, hogy csak ez az út az, ami járható. Az út, melynek az alapjait ott messze a távolban, a Jordán-partján rakták le, és amit nekünk itthon, immár lassan nyolc éve, ha akarjuk, ha nem, de velük kell járnunk.
Azonban a történet lassan véget ér, elfogy az út. Már nem lesz, aki rakja. A kis hajó pedig megtelik lassan. Megtelik patkányokkal, akik azt hiszik, hogy ezt is túlélhetik, aztán majd az idők változásával újra visszatérhetnek úgy, ahogy ezt az elmúlt kilencven évben mindig is tették.
A brigád nagyrészt összeállt. Nincsenek meglepetések, nincsenek új arcok. A nevek sem mások, a nóta is a régi. És a hajó elején ott az Ember. Az Ember, aki ismét beszél, aki értékel, aki véleményt mond, aki utat mutat. Az elvtársak hallgatják, és megszégyenülten lehajtják a fejüket. A többség legszívesebben a szék alá süllyedne szégyenében.
Demokraták, ébresztő! – zúg a hang. Aztán hatásszünet. Rázzátok meg magatokat! - kiáltja a sokkolt hallgatóság felé. És az elvtársak hálásan emelik fel újra a fejüket, és már kezdik is rázni magukat nagy igyekezetükben.
Az Ember, a ripacs pedig lenéz rájuk. A show ismét hatott. Ugyan kisebb már a tömeg, de van, aki még húzza a hajót, mégha fogalmuk sincs arról, hogy az merre is tart.
A húzó Ember visszatért.
2009. november 4., szerda
Hajnali találkozás a mesemadárral (1984, színezett tölgy)
A művész érdemei életkorától függetlenek – hangoztatta nem egyszer képzőművészeti életünk „főembere”, Kós András szobrászművész, a 15 éve újjáalakult és jelenleg 80. évfordulóját ünneplő Barabás Miklós Céh tiszteletbeli elnöke. Tehette, hiszen életműve immár jóval több mint fél évszázada meghatározó jelentőségűnek számít. Alkotóművészete messze felülemelkedik a 20. század történelmi, társadalmi és művészeti viharain, egyedi és megismételhetetlen. Ugyanakkor szervesen kapcsolódik ahhoz a közeghez, és azokhoz a művészi előzményekhez, amelyekből fogant. Életművében benne foglaltatik az egyénnek és közösségünknek a múltja, jelene és jövője. Alkotásai korokon, múló divatokon felülemelkedve hirdetik az értékteremtő művészet fontosságát, örökérvényűségét. S ha a művész érdemei életkorától függetlenek, akkor Kós András 95 éve sem érdem, csupán megérdemelt és kegyes ajándék a sorstól egy olyan kimagasló egyéniségnek, akinek művészete igaz érték- és igaz emberformáló. Kedves Mester, szívből kívánjuk, hogy még sokáig köszönthessük olyan szeretettel, ahogyan azt most tesszük. Isten éltesse sokáig! S hogy hogyan is indult ez a nem mindennapi pálya, amely a jelenlegi csúcsra vezetett? Ezt próbáljuk meg illusztrálni a Mentor Kiadónál 2002-ben megjelent monográfia* egyik fejezetével. (N. J.)
„Az identitászavarban szenvedő, évtizedek óta vajúdó, maguknak utat, utakat kereső és olykor sikerrel be is robbanó művészeti irányzatok, kitűnni, feltűnni vágyó művészi próbálkozások sűrűjében Kós András egy pillanatra sem tévelyedett el.
Köszönhette ezt alkati sajátosságainak, tehetségének, határozottságának, magabiztosságának, elszántságának, szemérmes puritanizmussal vegyes büszkeségének, de ugyanakkor a környezetnek is, amelyben felnőtt. Annak a civilizáció ártalmait nem ismerő, érintetlen őstermészetnek, amelyet az apai honfoglalás, honteremtés és az anyai melegség varázsolt bensőséges családi otthonná. A Varjúvár és környéke, a hegyi tisztások, kaszálók, ahol a Kós-testvérek ismerkedtek a kétkezi munka nehezével-örömével, és a kúriát övező erdőségek, az embert nemigen kényeztető, köves, meredek partokkal szegélyezett, egyenetlen, vízmosásos kalotaszegi táj, a sztánai »társasmagány« formálta, alakította a majdani szobrászt.
A művész mélységes életigenlése, a természettel való tökéletes azonosulása is a sztánai gyökerekben keresendő. Az édesapa megteremtette, a tájhoz és építészeti hagyományokhoz igazodó otthon és a sztánai erdő párosa, valamint a kétkezi munka becsülete-szeretete természetes módon sodorta a fiatal Kós Andrást a képzőművészetek legnehezebbike, a szobrászat felé. Bár szerinte merő véletlen, hogy éppen ezt a pályát választotta.
– Én kicsi korom óta asztalos akartam lenni – bizonygatta látható élvezettel beszélgetéseink alkalmával többször is. S azt is, hogy édesapja sem talált ebben semmi kivetnivalót, sőt az asztalosságot nagyon komoly, szép mesterségnek tartotta.
Osztálytársai a kolozsvári Református Kollégiumból tanári, orvosi, papi pályára készültek, de ő maturandus korában is kitartott elhatározása mellett, amiért is osztályfőnöke némi csodálkozással nyugtázta meglehetősen különösnek számító elhatározását. Amely valójában egyenes következménye volt a szülői útravalónak, az életről és annak értelméről vallott nézeteiknek, életvitelüknek, rendkívül sokrétű, mindennapi tevékenységüknek, a henyélést, a dologkerülést mélységesen megvető életfelfogásuknak. A családban a legnagyobb becse a jól végzett munkának volt, a kétkezi munkát is beleértve. Ezt látta, ebbe született bele Kós András is, ennek a jegyében cselekedett, alkotott és alkot mind a mai napig. Úgy is mondhatnám: génjeiben hordozza a munka becsületét-tiszteletét, és annak a rendkívüli örökségnek a megbecsülését, amelyet az előtte járók teremtettek. Ami pedig a fák iránti különleges vonzalmát illeti szintén természetes, hiszen valósággal beleszületett az erdőbe. Az 1910-ben, az őstermészet kellős közepébe eredetileg nyaralónak épült Varjúvár, végül is négy gyermek szülőházává vált.
Másodszülöttként, 1914-ben itt látta meg a napvilágot Kós András is, távol minden emberi településtől. Itt élt együtt a fákkal, csodálta természetadta szépségüket, fedezte fel napról napra azt a rendkívüli változatosságot, amit az erdő jelent, ismerte meg az élő és a kidöntött fa legrejtettebb titkait is, amelyek csak nagyon keveseknek, csak az értőknek tárulnak fel. De nem csak a nyersanyagot látta bennük. Bevallása szerint mondhatni társaként szerette ezt a megejtő szépségek forrásául szolgáló, s ugyanakkor embert, állatot gyámolító, soha meg nem alkuvó, inkább meghaló, kidőlő, semmint gerincét meghajlító csodálatos növényt.
Írni, olvasni édesanyjától tanult. Pontosabban elemista korában, testvéreihez hasonlóan, »magántanuló volt a sztánai erdőben«. Év végén a hunyadi református iskola igazgató-tanítója ellenőrizte ismereteit, és kiállította számára a pecsétes bizonyítványt. A négy elemi elvégzése után egy évet még várnia kellett, mert nem volt annyi idős, hogy felvehessék a hunyadi gimnáziumba. Ez az esztendő azonban távolról sem volt a henyélés éve a kilencéves fiúcska számára. Édesapja éppen istállófiú nélkül maradt, így aztán másodszülött fiával láttatta el a nem könnyű feladatot. Minden nap reggel hatkor kellett kelnie, megetette a jószágot, kitakarította az istállót, besegített a házi munkába, vizet hordott, fát hasogatott, eltakarította a havat, kihordta a trágyát a földekre.
Virágos rét (1986, színezett tölgy)
De volt ennek az esztendőnek egy másik, élményszerű mozzanata is: a nyomdászkodás. Édesapja akkor már túl volt az Erdély kövein és az Atila Királról Éneket meg a Kaláka Kalendáriumot már új sajtóval és új betűkkel nyomtatta. A szedést maga végezte, de a nyomtatást fiára bízta, aki minden napra megkapta az adagját.
Élvezte a »betűvetést«, testvéreivel együtt kívülről fújta az Atila Királt meg a Kalendárium fülbemászó verseit. Sőt, első gimnazista bátyjával együtt saját könyvét is megszerkesztette Kis mesék, apró versek címen. Az apjától összelopkodott linóleumdarabkák és bicskája segíségével »metszeteket« készített hozzá, és többszínnyomású eljárással ki is nyomtatta. Maga fűzte, kötötte is művét, ahogyan azt édesanyjától látta, aki apja Sztánán kiadott könyveinek könyvkötői részét egymaga végezte.
Édesanyja gondoskodásának köszönhetően a kis kötet átvészelte a háborús időket és ma is a művész tulajdonában van.
Gyermekkorának egyik nagy élménye volt ismeretsége Gál Potyó Istvánnal, a híres zsoboki asztalosmesterrel, aki az édesapja tervezte Szentimrei-ház bútorait készítette náluk. A tíz év körüli fiú, munkája végeztével be-besettenkedett az asztalosműhelybe, ismerkedett a különleges szerszámokkal, a fa csodálatos alakváltozásaival, amelynek során a részeire bontott nyersfából új minőség, bútor születik. Potyó bácsi asztalosműhelybeli varázslatai, a tervrajzon látott bútordarab megelevenedésének csodája jelentette azt a maradandó élményt, amely kollégiumi éveiben sem halványult el, s amelyhez kitartó következetességgel ragaszkodott. Érettségi után édesapja mégis az építészeti pálya felé akarta irányítani, de fia nem egyezett bele. – Akkor csinálj, amit akarsz – mondta az apja. Az érettségizett fiatalember ismeretség hiányában azonban nem talált megfelelő asztalosmesterre Kolozsváron, így hát hazament, s bánatában – mint mondotta – jó nagyokat kaszált Sztánán. Mígnem az utolsó pillanatban édesapja megkérdezte nem szeretne-e rajztanár lenni. Ezt a kompromisszumot már vállalta, s így került 1932-ben Papp Sándor kolozsvári, korcsolyapavilon-beli iskolájába, anélkül, hogy egyáltalán tudta volna: a művészetet tanítani is szokták. A felvételi pedig sorsdöntőnek bizonyult. Történt ugyanis, hogy gyorsan lerajzolta a modellként behozott gipszfejet, kérésre pedig egyik-másik kollegája munkájában is segített. Mígnem valaki a helyére küldte, majd kis idő múlva a vállára tette a kezét és azt mondta magyarul: te szobrász leszel.
És ezzel Romul Ladea, a román szobrászat nagy klasszikusa, mert ő volt az a bizonyos valaki, megpecsételte Kós András sorsát.
Attól a pillanattól kezdve, ahogy beléptem Ladea osztályába, és ott szétnéztem, én már többet semmi egyéb nem akartam lenni. A véletlen műve, hogy szobrász lettem, de ez aztán kitartott egy életen át – bizonygatta a művész és bizonyítja életműve.”
*Németh Júlia: Kós András, Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2002.
A művész érdemei életkorától függetlenek – hangoztatta nem egyszer képzőművészeti életünk „főembere”, Kós András szobrászművész, a 15 éve újjáalakult és jelenleg 80. évfordulóját ünneplő Barabás Miklós Céh tiszteletbeli elnöke. Tehette, hiszen életműve immár jóval több mint fél évszázada meghatározó jelentőségűnek számít. Alkotóművészete messze felülemelkedik a 20. század történelmi, társadalmi és művészeti viharain, egyedi és megismételhetetlen. Ugyanakkor szervesen kapcsolódik ahhoz a közeghez, és azokhoz a művészi előzményekhez, amelyekből fogant. Életművében benne foglaltatik az egyénnek és közösségünknek a múltja, jelene és jövője. Alkotásai korokon, múló divatokon felülemelkedve hirdetik az értékteremtő művészet fontosságát, örökérvényűségét. S ha a művész érdemei életkorától függetlenek, akkor Kós András 95 éve sem érdem, csupán megérdemelt és kegyes ajándék a sorstól egy olyan kimagasló egyéniségnek, akinek művészete igaz érték- és igaz emberformáló. Kedves Mester, szívből kívánjuk, hogy még sokáig köszönthessük olyan szeretettel, ahogyan azt most tesszük. Isten éltesse sokáig! S hogy hogyan is indult ez a nem mindennapi pálya, amely a jelenlegi csúcsra vezetett? Ezt próbáljuk meg illusztrálni a Mentor Kiadónál 2002-ben megjelent monográfia* egyik fejezetével. (N. J.)
„Az identitászavarban szenvedő, évtizedek óta vajúdó, maguknak utat, utakat kereső és olykor sikerrel be is robbanó művészeti irányzatok, kitűnni, feltűnni vágyó művészi próbálkozások sűrűjében Kós András egy pillanatra sem tévelyedett el.
Köszönhette ezt alkati sajátosságainak, tehetségének, határozottságának, magabiztosságának, elszántságának, szemérmes puritanizmussal vegyes büszkeségének, de ugyanakkor a környezetnek is, amelyben felnőtt. Annak a civilizáció ártalmait nem ismerő, érintetlen őstermészetnek, amelyet az apai honfoglalás, honteremtés és az anyai melegség varázsolt bensőséges családi otthonná. A Varjúvár és környéke, a hegyi tisztások, kaszálók, ahol a Kós-testvérek ismerkedtek a kétkezi munka nehezével-örömével, és a kúriát övező erdőségek, az embert nemigen kényeztető, köves, meredek partokkal szegélyezett, egyenetlen, vízmosásos kalotaszegi táj, a sztánai »társasmagány« formálta, alakította a majdani szobrászt.
A művész mélységes életigenlése, a természettel való tökéletes azonosulása is a sztánai gyökerekben keresendő. Az édesapa megteremtette, a tájhoz és építészeti hagyományokhoz igazodó otthon és a sztánai erdő párosa, valamint a kétkezi munka becsülete-szeretete természetes módon sodorta a fiatal Kós Andrást a képzőművészetek legnehezebbike, a szobrászat felé. Bár szerinte merő véletlen, hogy éppen ezt a pályát választotta.
– Én kicsi korom óta asztalos akartam lenni – bizonygatta látható élvezettel beszélgetéseink alkalmával többször is. S azt is, hogy édesapja sem talált ebben semmi kivetnivalót, sőt az asztalosságot nagyon komoly, szép mesterségnek tartotta.
Osztálytársai a kolozsvári Református Kollégiumból tanári, orvosi, papi pályára készültek, de ő maturandus korában is kitartott elhatározása mellett, amiért is osztályfőnöke némi csodálkozással nyugtázta meglehetősen különösnek számító elhatározását. Amely valójában egyenes következménye volt a szülői útravalónak, az életről és annak értelméről vallott nézeteiknek, életvitelüknek, rendkívül sokrétű, mindennapi tevékenységüknek, a henyélést, a dologkerülést mélységesen megvető életfelfogásuknak. A családban a legnagyobb becse a jól végzett munkának volt, a kétkezi munkát is beleértve. Ezt látta, ebbe született bele Kós András is, ennek a jegyében cselekedett, alkotott és alkot mind a mai napig. Úgy is mondhatnám: génjeiben hordozza a munka becsületét-tiszteletét, és annak a rendkívüli örökségnek a megbecsülését, amelyet az előtte járók teremtettek. Ami pedig a fák iránti különleges vonzalmát illeti szintén természetes, hiszen valósággal beleszületett az erdőbe. Az 1910-ben, az őstermészet kellős közepébe eredetileg nyaralónak épült Varjúvár, végül is négy gyermek szülőházává vált.
Másodszülöttként, 1914-ben itt látta meg a napvilágot Kós András is, távol minden emberi településtől. Itt élt együtt a fákkal, csodálta természetadta szépségüket, fedezte fel napról napra azt a rendkívüli változatosságot, amit az erdő jelent, ismerte meg az élő és a kidöntött fa legrejtettebb titkait is, amelyek csak nagyon keveseknek, csak az értőknek tárulnak fel. De nem csak a nyersanyagot látta bennük. Bevallása szerint mondhatni társaként szerette ezt a megejtő szépségek forrásául szolgáló, s ugyanakkor embert, állatot gyámolító, soha meg nem alkuvó, inkább meghaló, kidőlő, semmint gerincét meghajlító csodálatos növényt.
Írni, olvasni édesanyjától tanult. Pontosabban elemista korában, testvéreihez hasonlóan, »magántanuló volt a sztánai erdőben«. Év végén a hunyadi református iskola igazgató-tanítója ellenőrizte ismereteit, és kiállította számára a pecsétes bizonyítványt. A négy elemi elvégzése után egy évet még várnia kellett, mert nem volt annyi idős, hogy felvehessék a hunyadi gimnáziumba. Ez az esztendő azonban távolról sem volt a henyélés éve a kilencéves fiúcska számára. Édesapja éppen istállófiú nélkül maradt, így aztán másodszülött fiával láttatta el a nem könnyű feladatot. Minden nap reggel hatkor kellett kelnie, megetette a jószágot, kitakarította az istállót, besegített a házi munkába, vizet hordott, fát hasogatott, eltakarította a havat, kihordta a trágyát a földekre.
Virágos rét (1986, színezett tölgy)
De volt ennek az esztendőnek egy másik, élményszerű mozzanata is: a nyomdászkodás. Édesapja akkor már túl volt az Erdély kövein és az Atila Királról Éneket meg a Kaláka Kalendáriumot már új sajtóval és új betűkkel nyomtatta. A szedést maga végezte, de a nyomtatást fiára bízta, aki minden napra megkapta az adagját.
Élvezte a »betűvetést«, testvéreivel együtt kívülről fújta az Atila Királt meg a Kalendárium fülbemászó verseit. Sőt, első gimnazista bátyjával együtt saját könyvét is megszerkesztette Kis mesék, apró versek címen. Az apjától összelopkodott linóleumdarabkák és bicskája segíségével »metszeteket« készített hozzá, és többszínnyomású eljárással ki is nyomtatta. Maga fűzte, kötötte is művét, ahogyan azt édesanyjától látta, aki apja Sztánán kiadott könyveinek könyvkötői részét egymaga végezte.
Édesanyja gondoskodásának köszönhetően a kis kötet átvészelte a háborús időket és ma is a művész tulajdonában van.
Gyermekkorának egyik nagy élménye volt ismeretsége Gál Potyó Istvánnal, a híres zsoboki asztalosmesterrel, aki az édesapja tervezte Szentimrei-ház bútorait készítette náluk. A tíz év körüli fiú, munkája végeztével be-besettenkedett az asztalosműhelybe, ismerkedett a különleges szerszámokkal, a fa csodálatos alakváltozásaival, amelynek során a részeire bontott nyersfából új minőség, bútor születik. Potyó bácsi asztalosműhelybeli varázslatai, a tervrajzon látott bútordarab megelevenedésének csodája jelentette azt a maradandó élményt, amely kollégiumi éveiben sem halványult el, s amelyhez kitartó következetességgel ragaszkodott. Érettségi után édesapja mégis az építészeti pálya felé akarta irányítani, de fia nem egyezett bele. – Akkor csinálj, amit akarsz – mondta az apja. Az érettségizett fiatalember ismeretség hiányában azonban nem talált megfelelő asztalosmesterre Kolozsváron, így hát hazament, s bánatában – mint mondotta – jó nagyokat kaszált Sztánán. Mígnem az utolsó pillanatban édesapja megkérdezte nem szeretne-e rajztanár lenni. Ezt a kompromisszumot már vállalta, s így került 1932-ben Papp Sándor kolozsvári, korcsolyapavilon-beli iskolájába, anélkül, hogy egyáltalán tudta volna: a művészetet tanítani is szokták. A felvételi pedig sorsdöntőnek bizonyult. Történt ugyanis, hogy gyorsan lerajzolta a modellként behozott gipszfejet, kérésre pedig egyik-másik kollegája munkájában is segített. Mígnem valaki a helyére küldte, majd kis idő múlva a vállára tette a kezét és azt mondta magyarul: te szobrász leszel.
És ezzel Romul Ladea, a román szobrászat nagy klasszikusa, mert ő volt az a bizonyos valaki, megpecsételte Kós András sorsát.
Attól a pillanattól kezdve, ahogy beléptem Ladea osztályába, és ott szétnéztem, én már többet semmi egyéb nem akartam lenni. A véletlen műve, hogy szobrász lettem, de ez aztán kitartott egy életen át – bizonygatta a művész és bizonyítja életműve.”
*Németh Júlia: Kós András, Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2002.
2009. november 3., kedd
2009. november 1., vasárnap
NOSTRADAMUS
Nostradamus Pannonia-ról
Nostradamus élete végén, öregen és betegen kapta a megrendelést egy magyar főembertől, hogy írjon próféciákat Magyarországról. Ez a "nagyhírű és vitéz" nemzet fia háromezer ezüstöt fizetett Nostradamusnak ezért a munkáért, s a megrendelő személyében gróf Zrínyi Miklósra ismerünk, a szigetvári hősre, aki valóban három hónappal élte túl a jóslatok szerzőjét, s 1566. szept. 8.-án halt hősi halált. Mint a vers megjósolja, a "pogány" török még valóban 120 évig uralja Magyarországot, és Zrínyi valóban két nép, a magyar és a horvát közös hőse, hisz Csáktornya szülötte.
,,62. /
Lesz majd, hogy a pénz egyre kevesebbet ér,
s az emberek apraját eldobják,
és hiába lesznek a pénzek egyre szebbek,
súlyuk miatt már a koldusok sem hordják.
Értéke nem lesz semmi a munkának,
és nem lesz semmi haszna a pénznek,
uzsorások magyar földre licitálnak,
gazdagok helyett fizetnek a szegények.
...
66. /
Róka, s hiéna vezeti a népet,
alattuk szétesik az ország,
a róka egyedül sokat téved,
a hiéna megássa a sírját.
Végtelen a nép ostobasága,
de lassan feltámad az új erő,
nem hallgat róka hiéna szavára,
Pannónia nem lesz dögtemető.
...
75. /
Jön új nemzedék, mely erős lesz,
és nem szégyelli többé, hogy magyar,
a vének nemzedéke önmagán erőt vesz,
s nem csak önmagának túr és kapar.
Erkölcsében megújul majd az ország,
és végre büszke lesz minden fia,
mert ámulatba ejti egész Európát
ezerszáz évnek elteltével Pannónia.
....
84. /
Az írott szó elhal majd,
és egyre szegényebb lesz a beszéd,
a nemzetre egy talány hoz bajt,
mely elveszi az emberek eszét.
Egész nap otthonukban ülnek,
bámulnak hazug, mozgó képeket,
s mire a bálványok ledőlnek,
már alig születnek gyermekek.
...
86. /
Ötven esztendő lejártán új világ lesz,
a magyarok végre kézbe veszik sorsuk.
Nem a pénz lesz az úr, hanem a munka,
a törvény az uzsorásokat sújtja.
Az ország még sokáig nem lesz gazdag,
de többé senki sem hal éhen,
a néppel új királyt is választanak,
s kezdődik elölről minden, mint régen.
...
89. /
Amit értelmes elme el sem képzel,
az megtörténik majd Hungáriában.
Senki nem boldogul erővel, sem ésszel,
csak gyilkos ármány és ravaszság van.
Dolgozni akarnál, de nincs munka,
pedig a földek parlagon hevernek,
aki eddig a munkát csak unta,
most koldusa lesz az idegeneknek.
90. /
Az erdőn túl él az ország jobbja,
de számában kisebbik része,
földjét az erősebb elrabolja,
ezeregyszázból nyolcvan évre.
Már csupán nyelvében él, de él még,
s gyarapszik, míg Erdőn innen fogynak,
az ő küzdelmük hozza el a békét
és egységét minden magyaroknak.
...
94.. /
Keletről primitív, barbár horda tör
Magyarországra, nem először.
A nép minden vagyonát elhordja,
a csőcselék a mélyből előtör.
Megérkeznek a haza elárulói,
sértődöttek, és idegenek,
tíz évig tudják a népet zsarolni:
vörös és sárga a címerben egyek.
...
97. /
Csak temetni tudnak, nem ünnepelni,
erejük gyorsan elfogy, szalmaláng,
türelmesek, de kitartásuk semmi,
vezérük rosszul végzi mindahány.
Költőiket elfelejtik gyorsan,
akárcsak régi énekeiket,
magyar se marad sok a honban,
de magyarul szólnak az idegenek.
98. /
Immár vén és beteges koromban
távoli nemzetnek ködképeit láttam,
Isten a tanúm, hogy amit eddig mondtam,
megtörténik egyszer majd a valóságban.
Nagyhírű és vitéz nemzet fia kérte,
lebbentsem előtte föl a jövő fátylát, -
háromezer ezüst volt a munkám bére,
örvendenek neki koldusok és árvák.
99. /
Akinek mindezt írtam rendelésre,
három hónappal él tovább mint magam.
Csatát veszít, de a harcnak nem lesz vége,
minden ledőlt toronynak súlya van.
A pogány még százhúsz évig itt lesz,
de egyre jobban gyengül -
személye két nemzet közt híd lesz,
s utódja nagy művet ír a küzdelemről.
Nostradamus élete végén, öregen és betegen kapta a megrendelést egy magyar főembertől, hogy írjon próféciákat Magyarországról. Ez a "nagyhírű és vitéz" nemzet fia háromezer ezüstöt fizetett Nostradamusnak ezért a munkáért, s a megrendelő személyében gróf Zrínyi Miklósra ismerünk, a szigetvári hősre, aki valóban három hónappal élte túl a jóslatok szerzőjét, s 1566. szept. 8.-án halt hősi halált. Mint a vers megjósolja, a "pogány" török még valóban 120 évig uralja Magyarországot, és Zrínyi valóban két nép, a magyar és a horvát közös hőse, hisz Csáktornya szülötte.
,,62. /
Lesz majd, hogy a pénz egyre kevesebbet ér,
s az emberek apraját eldobják,
és hiába lesznek a pénzek egyre szebbek,
súlyuk miatt már a koldusok sem hordják.
Értéke nem lesz semmi a munkának,
és nem lesz semmi haszna a pénznek,
uzsorások magyar földre licitálnak,
gazdagok helyett fizetnek a szegények.
...
66. /
Róka, s hiéna vezeti a népet,
alattuk szétesik az ország,
a róka egyedül sokat téved,
a hiéna megássa a sírját.
Végtelen a nép ostobasága,
de lassan feltámad az új erő,
nem hallgat róka hiéna szavára,
Pannónia nem lesz dögtemető.
...
75. /
Jön új nemzedék, mely erős lesz,
és nem szégyelli többé, hogy magyar,
a vének nemzedéke önmagán erőt vesz,
s nem csak önmagának túr és kapar.
Erkölcsében megújul majd az ország,
és végre büszke lesz minden fia,
mert ámulatba ejti egész Európát
ezerszáz évnek elteltével Pannónia.
....
84. /
Az írott szó elhal majd,
és egyre szegényebb lesz a beszéd,
a nemzetre egy talány hoz bajt,
mely elveszi az emberek eszét.
Egész nap otthonukban ülnek,
bámulnak hazug, mozgó képeket,
s mire a bálványok ledőlnek,
már alig születnek gyermekek.
...
86. /
Ötven esztendő lejártán új világ lesz,
a magyarok végre kézbe veszik sorsuk.
Nem a pénz lesz az úr, hanem a munka,
a törvény az uzsorásokat sújtja.
Az ország még sokáig nem lesz gazdag,
de többé senki sem hal éhen,
a néppel új királyt is választanak,
s kezdődik elölről minden, mint régen.
...
89. /
Amit értelmes elme el sem képzel,
az megtörténik majd Hungáriában.
Senki nem boldogul erővel, sem ésszel,
csak gyilkos ármány és ravaszság van.
Dolgozni akarnál, de nincs munka,
pedig a földek parlagon hevernek,
aki eddig a munkát csak unta,
most koldusa lesz az idegeneknek.
90. /
Az erdőn túl él az ország jobbja,
de számában kisebbik része,
földjét az erősebb elrabolja,
ezeregyszázból nyolcvan évre.
Már csupán nyelvében él, de él még,
s gyarapszik, míg Erdőn innen fogynak,
az ő küzdelmük hozza el a békét
és egységét minden magyaroknak.
...
94.. /
Keletről primitív, barbár horda tör
Magyarországra, nem először.
A nép minden vagyonát elhordja,
a csőcselék a mélyből előtör.
Megérkeznek a haza elárulói,
sértődöttek, és idegenek,
tíz évig tudják a népet zsarolni:
vörös és sárga a címerben egyek.
...
97. /
Csak temetni tudnak, nem ünnepelni,
erejük gyorsan elfogy, szalmaláng,
türelmesek, de kitartásuk semmi,
vezérük rosszul végzi mindahány.
Költőiket elfelejtik gyorsan,
akárcsak régi énekeiket,
magyar se marad sok a honban,
de magyarul szólnak az idegenek.
98. /
Immár vén és beteges koromban
távoli nemzetnek ködképeit láttam,
Isten a tanúm, hogy amit eddig mondtam,
megtörténik egyszer majd a valóságban.
Nagyhírű és vitéz nemzet fia kérte,
lebbentsem előtte föl a jövő fátylát, -
háromezer ezüst volt a munkám bére,
örvendenek neki koldusok és árvák.
99. /
Akinek mindezt írtam rendelésre,
három hónappal él tovább mint magam.
Csatát veszít, de a harcnak nem lesz vége,
minden ledőlt toronynak súlya van.
A pogány még százhúsz évig itt lesz,
de egyre jobban gyengül -
személye két nemzet közt híd lesz,
s utódja nagy művet ír a küzdelemről.
2009. október 17., szombat
2009. október 16., péntek
2009. szeptember 30., szerda
2009. szeptember 27., vasárnap
DR. WASS ALBERT
V E R S E I :
MERT NAGYON SZERETLEK
Könnycsepp a szempilládon este:
én vagyok.
És én vagyok az a kíváncsi csillag,
mely rád kacsingat
és rád ragyog.
A csók, a csókod, az is én vagyok.
Végigálmodom az álmodat,
ölelésedben én epedek el,
csak én tudom minden kis titkodat.
A kulcs vagyok,
mely szíved rejtett zárjait kinyitja,
s a nyíl vagyok, amely sivítva
holttá sebzi vágyad madarát.
A dal vagyok, mely belőled zokog
holt mámorok tört ívén át az éjbe:
s én vagyok az a sápadtság, amit
éjfél után, ha bálból jössz haza,
rád lehel a sarki lámpa fénye.
(Pallag, Hajdúföld, 1929. március 21.
V E R S E I :
MERT NAGYON SZERETLEK
Könnycsepp a szempilládon este:
én vagyok.
És én vagyok az a kíváncsi csillag,
mely rád kacsingat
és rád ragyog.
A csók, a csókod, az is én vagyok.
Végigálmodom az álmodat,
ölelésedben én epedek el,
csak én tudom minden kis titkodat.
A kulcs vagyok,
mely szíved rejtett zárjait kinyitja,
s a nyíl vagyok, amely sivítva
holttá sebzi vágyad madarát.
A dal vagyok, mely belőled zokog
holt mámorok tört ívén át az éjbe:
s én vagyok az a sápadtság, amit
éjfél után, ha bálból jössz haza,
rád lehel a sarki lámpa fénye.
(Pallag, Hajdúföld, 1929. március 21.
2009. szeptember 23., szerda
REMENYIK SANDOR:AHOGY LEHET...
Ahogy lehet
Fogcsikorgató türelemmel,
Összeszorított szájjal -
Krisztus-követő bús próbálkozással,
Majd daccal, lobbanóval,
Fojtott igével és visszanyelt szóval,
Tenyérrel, mely sima örökké,
Csak a zsebben szorul ököllé -
Keserű, tehetetlen nevetéssel
Békülve meg akármi rendeléssel -
Nem csodálkozva már - és csodálkozva mégis,
Hogy rajtunk ez is, az is megesett:
Hordozzuk, testvéreim, ezt a hordhatatlan,
Kínszenvedést virágzó életet.
Ahogy lehet...
Megalkuvás zsoltárát énekelve,
Végtelen rabmenetben csak megyünk,
Nincs semmi fegyverünk,
Fegyvertelen a lelkünk lázadása,
Pedig a vérünk minden csöppje vágyik,
Vágyik a Péter vad mozdulatára,
Amikor Istenének védelmében
A Málkus fülét hirtelen levágta.
Kik vagyunk mi?
Ó, nem az Alázat,
Csak a megalázottság fiai.
Nemzedékek büszke hídfői közt
Görbülő ív, görnyedő átmenet:
Testvéreim, bizony nem élünk jól mi,
Nem apáinknak tetsző életet.
De aki máskép tehetne helyünkben,
Az vesse reánk az első követ!
Minden percünk kínzó kiegyezés:
Ahogy lehet...
Testvérem, korcs hős, alkuvások hőse,
Félbenmarad, megmásul mondatod?
Egy szikra talán mégis zengve pattan
Lángörvényből, mely benned kavarog.
Dagadnak benned árvizes erők,
Zúdulna niagarás zuhatag:
Elégedj meg, ha megtöltesz belőle
Kristálytiszta vízzel egy poharat.
Visszaszorítnak, hátrább, egyre hátrább,
És amit hagynak, egyre kevesebb:
Hát vesd meg lábad ott, ahol megállhatsz,
S azt mentsd, azt a talpalatnyi helyet,
Szikrát a tűzből, cseppet a folyóból,
A töredéket eltört mondatodból,
Minden megmaradt árva keveset:
Ahogy lehet...
Láttad a Karsztok szirt-sivatagában
A liliputi termőföldeket?
Pár négyzetméter - amit a lavina,
A kőgörgeteg könnyen eltemet.
S a Karsztok boldogtalan magvetője,
A földmívelés madárijesztője
Ezt a kis humuszt mégis szereti,
Kicsi kőkeritéssel keríti.
Pedig szinte sírjának is kevés.
Ó, karszti sors; ó, karszti temetés..
Te is, testvérem, karszti sorsodat
Fogadd el, s védd meg karszti földedet,
Azt a sírodnak is kevés humuszt,
Azt a pár négyzetméternyi helyet,
S azt a fölséges Isten-lábnyomot,
Mit a lavina minden rohama
Eltörölni még sohasem tudott.
Védd ezt a talpalatnyi telkedet,
Cserépkancsódat és tűzhelyedet,
Utolsó darab száraz kenyered!
De azt aztán foggal, tíz körömmel.
Démoni dühvel és őrült örömmel -
Ahogy lehet...
Ahogy lehet...
1935 április 11
Fogcsikorgató türelemmel,
Összeszorított szájjal -
Krisztus-követő bús próbálkozással,
Majd daccal, lobbanóval,
Fojtott igével és visszanyelt szóval,
Tenyérrel, mely sima örökké,
Csak a zsebben szorul ököllé -
Keserű, tehetetlen nevetéssel
Békülve meg akármi rendeléssel -
Nem csodálkozva már - és csodálkozva mégis,
Hogy rajtunk ez is, az is megesett:
Hordozzuk, testvéreim, ezt a hordhatatlan,
Kínszenvedést virágzó életet.
Ahogy lehet...
Megalkuvás zsoltárát énekelve,
Végtelen rabmenetben csak megyünk,
Nincs semmi fegyverünk,
Fegyvertelen a lelkünk lázadása,
Pedig a vérünk minden csöppje vágyik,
Vágyik a Péter vad mozdulatára,
Amikor Istenének védelmében
A Málkus fülét hirtelen levágta.
Kik vagyunk mi?
Ó, nem az Alázat,
Csak a megalázottság fiai.
Nemzedékek büszke hídfői közt
Görbülő ív, görnyedő átmenet:
Testvéreim, bizony nem élünk jól mi,
Nem apáinknak tetsző életet.
De aki máskép tehetne helyünkben,
Az vesse reánk az első követ!
Minden percünk kínzó kiegyezés:
Ahogy lehet...
Testvérem, korcs hős, alkuvások hőse,
Félbenmarad, megmásul mondatod?
Egy szikra talán mégis zengve pattan
Lángörvényből, mely benned kavarog.
Dagadnak benned árvizes erők,
Zúdulna niagarás zuhatag:
Elégedj meg, ha megtöltesz belőle
Kristálytiszta vízzel egy poharat.
Visszaszorítnak, hátrább, egyre hátrább,
És amit hagynak, egyre kevesebb:
Hát vesd meg lábad ott, ahol megállhatsz,
S azt mentsd, azt a talpalatnyi helyet,
Szikrát a tűzből, cseppet a folyóból,
A töredéket eltört mondatodból,
Minden megmaradt árva keveset:
Ahogy lehet...
Láttad a Karsztok szirt-sivatagában
A liliputi termőföldeket?
Pár négyzetméter - amit a lavina,
A kőgörgeteg könnyen eltemet.
S a Karsztok boldogtalan magvetője,
A földmívelés madárijesztője
Ezt a kis humuszt mégis szereti,
Kicsi kőkeritéssel keríti.
Pedig szinte sírjának is kevés.
Ó, karszti sors; ó, karszti temetés..
Te is, testvérem, karszti sorsodat
Fogadd el, s védd meg karszti földedet,
Azt a sírodnak is kevés humuszt,
Azt a pár négyzetméternyi helyet,
S azt a fölséges Isten-lábnyomot,
Mit a lavina minden rohama
Eltörölni még sohasem tudott.
Védd ezt a talpalatnyi telkedet,
Cserépkancsódat és tűzhelyedet,
Utolsó darab száraz kenyered!
De azt aztán foggal, tíz körömmel.
Démoni dühvel és őrült örömmel -
Ahogy lehet...
Ahogy lehet...
1935 április 11
2009. szeptember 22., kedd
2009. szeptember 21., hétfő
Jezusban hatalmas szeretet volt!
Amikor behívod Jézust az életedbe és vele élsz, akkor ha befogadod, az Ő lelke sokfajta ajándékkal lesz jelen az életedben, amik jelzik, hogy te az Úrral élsz. Mik is ezek? A Galatákhoz írott levélben van szó ezekről a dolgokról; mindegyikről szeretnék röviden leírni pár gondolatot.
"22A Lélek gyümölcse pedig: szeretet, öröm, békesség, türelem, szívesség, jóság, hűség, 23szelídség, önmegtartóztatás." /Galata 5,22-23./
Az első és legnagyobb ilyen ajándék a szeretet. Jézusban hatalmas szeretet volt, amikor értünk adta az életét, és meghalt, hogy mi élhessünk. Ha Vele éled az életed, akkor neked is szeretettel kell lenned az emberek, vagyis a felebarátaid iránt. Minden előítélet nélkül kell tekintened az embertársaidra, hiszen Isten egyenlőnek teremtett és ugyanúgy mindenkinek a bűnéért halt meg Jézus.
A gyülekezetben a Szentlélek által testvérek azok, akik az Úrban vannak. Az egyház azért EGYház, mert a sok ember mind ugyanazt élte át és tapasztalta, így a Lélek egységet teremt és mindenki megérti egymást. Hatalmas kegyelem, ha olyan testvéreid vannak az Úrban, akik megértenek, segítenek a terheid hordozásában és szeretnek, mint testvér.
Az Úr hatalmas kegyelme, hogy nem kell egyedül leélnünk az életünk. Ő mindig velünk van, de emberek vagyunk és szükségünk van az emberi kapcsolatokra. Istennek jó terve van velünk és ha követed az útmutatását, akkor Ő meg fogja neked mutatni azt a lányt/fiút, akit melléd rendelt ezen a földön. Ez hatalmas kegyelem, de egyben nagyon komoly dolog. Ma persze az egész médiából az ordít ránk, hogy minek tartós dolgokért küzdeni, amikor könnyen megkaphatsz bármit a világi gyártósorról. A világ a mának él, de ha te az Úrban vagy, akkor a holnapod is vele éled. A holnapod csak a Istennel van biztonságban, ha átadod neki az életed, akkor Ő a szeretetével átírja megáldja. Ha nagyon magányosnak érzed magad, nem látsz kiutat egyedül, vidd az Úr elé a szívet minden keserűségét! Ő meghallgatja a megtört szívek könyörgéseit és megsegít. Ha úgy érzed, megtaláltad azt, akit Ő melléd rendelt, akkor is fontos, hogy Isten akaratával is egyeztesd a kapcsolatotokat. Ha tényleg az Ő akarata szerint szeretnél áldással élni, akkor fontos, hogy csak olyan döntéseket hozz és olyan dolgokat mondj ki, amik őszínték és az Úrtól vannak. Amikor eldöntöd, hogy Jézussal éled az életed fel kell készülnöd, hogy az Ő akarata nem mindig azonos a tiéddel; el kell ismerned alázatosan, hogy Ő jobban tudja. De nem az a szándéka, hogy te rosszul érezd magad, akármennyire is úgy tűnik jelenleg. Ma lehet hogy úgy érzed, Isten nem szeret, de Ő a holnapodat szeretettel írja, neked csak követned kell Őt. Ez sokszor fáj, de ha megtalálod azt a személyt akit tényleg Ő küldött, akkor értelmét fogod látni az összes szenvedésnek. Ha az olyan kapcsolatot találsz, ami az Úrral is összhangban van, akkor az őszinte szerelem őszinte viszonzást fog találni!
Tartsatok ki a hitben, ne csüggedjetek az imádságban és szeressetek úgy, ahogy Ő szeretett!
"22A Lélek gyümölcse pedig: szeretet, öröm, békesség, türelem, szívesség, jóság, hűség, 23szelídség, önmegtartóztatás." /Galata 5,22-23./
Az első és legnagyobb ilyen ajándék a szeretet. Jézusban hatalmas szeretet volt, amikor értünk adta az életét, és meghalt, hogy mi élhessünk. Ha Vele éled az életed, akkor neked is szeretettel kell lenned az emberek, vagyis a felebarátaid iránt. Minden előítélet nélkül kell tekintened az embertársaidra, hiszen Isten egyenlőnek teremtett és ugyanúgy mindenkinek a bűnéért halt meg Jézus.
A gyülekezetben a Szentlélek által testvérek azok, akik az Úrban vannak. Az egyház azért EGYház, mert a sok ember mind ugyanazt élte át és tapasztalta, így a Lélek egységet teremt és mindenki megérti egymást. Hatalmas kegyelem, ha olyan testvéreid vannak az Úrban, akik megértenek, segítenek a terheid hordozásában és szeretnek, mint testvér.
Az Úr hatalmas kegyelme, hogy nem kell egyedül leélnünk az életünk. Ő mindig velünk van, de emberek vagyunk és szükségünk van az emberi kapcsolatokra. Istennek jó terve van velünk és ha követed az útmutatását, akkor Ő meg fogja neked mutatni azt a lányt/fiút, akit melléd rendelt ezen a földön. Ez hatalmas kegyelem, de egyben nagyon komoly dolog. Ma persze az egész médiából az ordít ránk, hogy minek tartós dolgokért küzdeni, amikor könnyen megkaphatsz bármit a világi gyártósorról. A világ a mának él, de ha te az Úrban vagy, akkor a holnapod is vele éled. A holnapod csak a Istennel van biztonságban, ha átadod neki az életed, akkor Ő a szeretetével átírja megáldja. Ha nagyon magányosnak érzed magad, nem látsz kiutat egyedül, vidd az Úr elé a szívet minden keserűségét! Ő meghallgatja a megtört szívek könyörgéseit és megsegít. Ha úgy érzed, megtaláltad azt, akit Ő melléd rendelt, akkor is fontos, hogy Isten akaratával is egyeztesd a kapcsolatotokat. Ha tényleg az Ő akarata szerint szeretnél áldással élni, akkor fontos, hogy csak olyan döntéseket hozz és olyan dolgokat mondj ki, amik őszínték és az Úrtól vannak. Amikor eldöntöd, hogy Jézussal éled az életed fel kell készülnöd, hogy az Ő akarata nem mindig azonos a tiéddel; el kell ismerned alázatosan, hogy Ő jobban tudja. De nem az a szándéka, hogy te rosszul érezd magad, akármennyire is úgy tűnik jelenleg. Ma lehet hogy úgy érzed, Isten nem szeret, de Ő a holnapodat szeretettel írja, neked csak követned kell Őt. Ez sokszor fáj, de ha megtalálod azt a személyt akit tényleg Ő küldött, akkor értelmét fogod látni az összes szenvedésnek. Ha az olyan kapcsolatot találsz, ami az Úrral is összhangban van, akkor az őszinte szerelem őszinte viszonzást fog találni!
Tartsatok ki a hitben, ne csüggedjetek az imádságban és szeressetek úgy, ahogy Ő szeretett!
2009. szeptember 18., péntek
PETOFI SANDOR:A MAGYAR NEMZET
"Járjatok be minden földet, Melyet Isten megteremtett,
S nem akadtok bizonyára A magyar nemzet párjára.
Vajon mit kell véle tenni: Szánni kell-e vagy megvetni? -
Ha a föld isten kalapja, Hazánk a bokréta rajta!
Oly szép ország, oly virító, Szemet-lelket andalító,
És oly gazdag!...aranysárgán Ringatózik rónaságán
A kalászok óceánja; S hegyeiben mennyi bánya!
És ezekben annyi kincs van, Mennyit nem látsz álmaidban.
S ilyen áldások dacára Ez a nemzet mégis árva,
Mégis rongyos, mégis éhes, Közel áll az elveszéshez.
S szellemének országában Hány rejtett gyöngy és gyémánt van!
S mindezek maradnak ott lenn. Vagy ha éppen a véletlen
Föltalálja hozni őket, Porban, sárban érnek véget,
Vagy az ínség zivatarja Őket messze elsodorja,
Messze tőlünk a világba, Idegen nép kincstárába,
És ha ott ragyogni látjuk, Szánk-szemünket rájok tátjuk,
S áldicsőséggel lakunk jól, Hogy ez innen van honunkból.
Ez hát nemes büszkeségünk, Melyről annyiszor mesélünk?
Azzal dicsekedni váltig, Ami szégyenünkre válik!...
Csak a magyar büszkeséget, Csak ezt ne emlegessétek!
Ezer éve, hogy e nemzet Itt magának hazát szerzett,
És ha jőne most halála, A jövendő mit találna,
Mindenki arról beszélne, Hogy itt hajdan magyar éle?
S a világtörténet könyve? Ott sem lennénk följegyezve!
És ha lennénk, jaj minékünk, Ezt olvasnák csak felőlünk:
"Élt egy nép a Tisza táján, Századokig, lomhán, gyáván." -
Óh hazám, mikor fogsz ismét Tenni egy sugárt, egy kis fényt
Megrozsdásodott nevedre? Mikor ébredsz önérzetre?
(Petőfi Sándor: A Magyar Nemzet)
S nem akadtok bizonyára A magyar nemzet párjára.
Vajon mit kell véle tenni: Szánni kell-e vagy megvetni? -
Ha a föld isten kalapja, Hazánk a bokréta rajta!
Oly szép ország, oly virító, Szemet-lelket andalító,
És oly gazdag!...aranysárgán Ringatózik rónaságán
A kalászok óceánja; S hegyeiben mennyi bánya!
És ezekben annyi kincs van, Mennyit nem látsz álmaidban.
S ilyen áldások dacára Ez a nemzet mégis árva,
Mégis rongyos, mégis éhes, Közel áll az elveszéshez.
S szellemének országában Hány rejtett gyöngy és gyémánt van!
S mindezek maradnak ott lenn. Vagy ha éppen a véletlen
Föltalálja hozni őket, Porban, sárban érnek véget,
Vagy az ínség zivatarja Őket messze elsodorja,
Messze tőlünk a világba, Idegen nép kincstárába,
És ha ott ragyogni látjuk, Szánk-szemünket rájok tátjuk,
S áldicsőséggel lakunk jól, Hogy ez innen van honunkból.
Ez hát nemes büszkeségünk, Melyről annyiszor mesélünk?
Azzal dicsekedni váltig, Ami szégyenünkre válik!...
Csak a magyar büszkeséget, Csak ezt ne emlegessétek!
Ezer éve, hogy e nemzet Itt magának hazát szerzett,
És ha jőne most halála, A jövendő mit találna,
Mindenki arról beszélne, Hogy itt hajdan magyar éle?
S a világtörténet könyve? Ott sem lennénk följegyezve!
És ha lennénk, jaj minékünk, Ezt olvasnák csak felőlünk:
"Élt egy nép a Tisza táján, Századokig, lomhán, gyáván." -
Óh hazám, mikor fogsz ismét Tenni egy sugárt, egy kis fényt
Megrozsdásodott nevedre? Mikor ébredsz önérzetre?
(Petőfi Sándor: A Magyar Nemzet)
2009. szeptember 15., kedd
Edes.ekes anyanyelvunk!!!
Ékes, édes apanyelvünk
Fényes napunk felsugárzott új világunk hajnalán,
"Ember - e szó büszkén hangzik" - mondta Gorkij hajdanán.
Ember ma már nincsen nálunk, legföllebb ha gazember
Van helyette ürge, ipse, pasas, pasi, pasinger,
Manusz, mandró, mangár, muki, muksó, muksi, apafej,
Hapsi, hapek, gádzsó, bádzsó, kani, kandur, kurájber,
Szivar, mókus, csóró, csávó, fószer, apus, tata, krapek,
Pacsmag, pali, palimadár, pofa, pacák, pók meg pacek.
Volt itt régen szép menyecske, kisasszonyka, hajadon,
Ma már csaj van, spiné, spinkó, pézsma, tojó, amazon,
Csinibaba, szilva, szöcske, szirén, szatyor, kismadám,
Macska, menyét, pulyka, gyöngytyúk, pipi, nyanya, szépanyám;
Kocsid járgány, tragacs, kordé, szemétláda, skatulya,
Tupírozott szappantartó, bűzdaráló taliga;
Szépre, jóra, kitűnőre azt rebegjük: oltári,
Penge, szuper, állati klassz, baromi jó, haláli;
Ami nehéz: rázós, fázós, csomós, cikis, meredek,
Hullafrankó bigét smárol Sándor, József, Benedek.
Okos férfi ritka nálunk, tengernyi az ostoba,
Olyan, akin nem hagy nyomot tanfolyam, se oskola,
Sok az olyan - gyakran halljuk - kinek esze hézagos,
Hütyü, plömplöm, stupid, bornírt, flúgos, buggyant, kótyagos,
Hígvelejű, golyós, hangyás, hibbant, hibás, ütődött,
Süsü, gügye, lüke, gyagyás, lökött avagy lökődött,
Ügyefogyott, félcédulás, félnótás vagy félkalap,
Blőd, akinek jószerével még a kör is téglalap,
Idióta, abnormális, degenerált, debilis,
Bunkó, balfék, bomlott agyú, balga, bamba, be dilis,
Tökkel csapott, elmegyenge, dinka, dinnye, balfácán,
Bolond, kinek vekkeróra csireg-csörög bal lábán,
Zagyva, szédült, badar, bárgyú, bugris, hólyag, fafejű,
Agyalágyult, tahó, tökfej, tuskó, kretén, féleszű.
Jó leány a kis Mariska, csinos, dolgos, takaros,
Rosszlányokra bő a lista: utolsó vagy fapados,
Örömleány, sarki csillag, cemende vagy utcalány,
Cafka, cafat, céda, kokott, kéjnő, kuruc, kurtizán,
Feslett, cula, rüfke, prosti, éji lepke, pillangó,
Rima, ribanc, szajha, lotyó, hetéra vagy kisringló.
Kérdésemet nem szeretném véka alá rejteni:
Képernyőnkön mér' kell őket mindig ku-nak ejteni??!
"Csudálatos szép magyar nyelv!" - tapsikol egy délnémet,
"Tősgyökeres" magyar szókkal szédíti a nénémet:
Ziherejsz-tű, hózentróger, kredenc, kurbli, puceráj,
Hercig trampli, smucig spicli, fecni, lichthof, kóceráj,
Pacsni, plecsni, cekker, cvikker, stempli, spulni, stampedli,
Strimfli, svindli, sufni, smirgli, hakni, hülzni, stanecli.
Pató Pali semmittevő, aluszékony, tohonya,
Nemtörődöm, rest és renyhe (nagykutya a rokona!),
Lomha, lassú, lusta, léha, hanyag, henye, komótos,
Álomszuszék, tétlen, tunya, naplopó és pityókos,
Nem igyekszik, nem törekszik, nem dolgozik rendesen,
Nem fűlik a foga hozzá, nincsen hozzá kedve sem;
Ám szemébe nem ezt mondják, ha az ÜB határoz:
"Pató Palcsi helytelenül viszonyulsz a munkához!"
Pápaszemes felszólaló körmondata dagályos,
Panelekből építkezik, ez a módi ragályos:
Nékem az a meglátásom... szűk a keresztmetszetünk...
Jelenlegi időpontban hiánycikket termelünk...
Szükségletek beszerzése lerendezést igényel...
Problémaként jelentkezik szabály közt a kivétel;
Megmondjuk a tagság felé... irányt veszünk előre...
Per pillanat lebeszéljük... sztornírozzuk jövőre...
Kapacitást biztosítunk... beruházást eszközlünk...
Újságokban mindenféle marhaságot leközlünk;
Ruha- s cipőféleséget marketolunk önöknek -
Harminc éve, hogy e sémák vissza-visszaköszönnek!
Sugárutak csinosodnak, szépülnek a közterek,
aszfalton és hímes réten rügyeznek a közhelyek;
Pedáloz egy buzgó mócsing, hat húszassal érkezett,
Most jött le a falvédőről, s tűzközelbe férkezett:
Csókolom a kisztihandját! - Hogy oda ne tipegjek!
Nékem az csak leányálom, hogy kegyeddel kikezdjek!
- Elegáncsos vagy ma este! - Igyekszik a dolgozó!
- Részemről a fáklyásmenet - szól egy hullahordozó.
- Helyes nő ez! - Himlőhelyes! - Szerény, mint az ibolya!
- Lúdtalpa van, szinte gágog! - Mézből van a mosolya!
- Mennyi nő, és mind a másé! - Ez van, ezt kell szeretni!
- Nászéjszakán besegítünk... - Lehet róla fecsegni!
- Ezt a ziccert nem hagyom ki, nem ettem én meszetet,
- Esküszöm az életedre! - Legszebb szó a szeretet!
- Mink itt aztat nem tudhassuk - mórikál egy professzor,
- Nem vagyunk az őserdőben! - int a lánya huszadszor.
- Le vagyok én targiázva! - Ez is jól megaszonta;
- Intelligencs ember vagyok, kéccer fürdök havonta;
- Beleköptek levesembe! - Mint a bolha köhögök;
- Ide azt a rozsdás bökőt! - Én ezen csak röhögök.
- Nem vagyok én Czeizel Endre, hogy az okát kutassam!
- Meséld ám a nénikédnek! - Mondjam-é vagy mutassam?!
- Pattanj, mint a nikkelbolha! - Előállt a kordélyom!
- Szopogasson zsilettpengét! - ajánlja a borbélyom.
Csiricsáré beszéd kábít fiatalt meg öreget,
Éjjel-nappal szajkózzuk e falmelléki szöveget,
Anyanyelvünk romlik, kopik, szennyeződik szüntelen,
Közhelyektől lesz a szavunk fakó, szürke, színtelen;
Goromba szó, utcazsargon, irodanyelv fénytelen,
Mit a nyelvhű állampolgár elviselni kénytelen,
Pedig tudjuk, hisszük, valljuk: gazdag nyelv a magyaré,
Rajtunk áll, hogy tiszta, pontos és játékos marad-é.
Megjegyzés: E versezetet Bessenyei Ferenc mondta el Vácott a Madách
Imre Művelődési Házban 1982 június 4-én a III. Humorfesztivál
döntőjében. Elnyerte az Írószövetség különdíját. A szövegből 10-12
sornyi rész kimaradt (bár a döntőben elhangzott), mert a szerkesztők
úgy ítélték meg, hogy a kelleténél pajzánabb.
Fényes napunk felsugárzott új világunk hajnalán,
"Ember - e szó büszkén hangzik" - mondta Gorkij hajdanán.
Ember ma már nincsen nálunk, legföllebb ha gazember
Van helyette ürge, ipse, pasas, pasi, pasinger,
Manusz, mandró, mangár, muki, muksó, muksi, apafej,
Hapsi, hapek, gádzsó, bádzsó, kani, kandur, kurájber,
Szivar, mókus, csóró, csávó, fószer, apus, tata, krapek,
Pacsmag, pali, palimadár, pofa, pacák, pók meg pacek.
Volt itt régen szép menyecske, kisasszonyka, hajadon,
Ma már csaj van, spiné, spinkó, pézsma, tojó, amazon,
Csinibaba, szilva, szöcske, szirén, szatyor, kismadám,
Macska, menyét, pulyka, gyöngytyúk, pipi, nyanya, szépanyám;
Kocsid járgány, tragacs, kordé, szemétláda, skatulya,
Tupírozott szappantartó, bűzdaráló taliga;
Szépre, jóra, kitűnőre azt rebegjük: oltári,
Penge, szuper, állati klassz, baromi jó, haláli;
Ami nehéz: rázós, fázós, csomós, cikis, meredek,
Hullafrankó bigét smárol Sándor, József, Benedek.
Okos férfi ritka nálunk, tengernyi az ostoba,
Olyan, akin nem hagy nyomot tanfolyam, se oskola,
Sok az olyan - gyakran halljuk - kinek esze hézagos,
Hütyü, plömplöm, stupid, bornírt, flúgos, buggyant, kótyagos,
Hígvelejű, golyós, hangyás, hibbant, hibás, ütődött,
Süsü, gügye, lüke, gyagyás, lökött avagy lökődött,
Ügyefogyott, félcédulás, félnótás vagy félkalap,
Blőd, akinek jószerével még a kör is téglalap,
Idióta, abnormális, degenerált, debilis,
Bunkó, balfék, bomlott agyú, balga, bamba, be dilis,
Tökkel csapott, elmegyenge, dinka, dinnye, balfácán,
Bolond, kinek vekkeróra csireg-csörög bal lábán,
Zagyva, szédült, badar, bárgyú, bugris, hólyag, fafejű,
Agyalágyult, tahó, tökfej, tuskó, kretén, féleszű.
Jó leány a kis Mariska, csinos, dolgos, takaros,
Rosszlányokra bő a lista: utolsó vagy fapados,
Örömleány, sarki csillag, cemende vagy utcalány,
Cafka, cafat, céda, kokott, kéjnő, kuruc, kurtizán,
Feslett, cula, rüfke, prosti, éji lepke, pillangó,
Rima, ribanc, szajha, lotyó, hetéra vagy kisringló.
Kérdésemet nem szeretném véka alá rejteni:
Képernyőnkön mér' kell őket mindig ku-nak ejteni??!
"Csudálatos szép magyar nyelv!" - tapsikol egy délnémet,
"Tősgyökeres" magyar szókkal szédíti a nénémet:
Ziherejsz-tű, hózentróger, kredenc, kurbli, puceráj,
Hercig trampli, smucig spicli, fecni, lichthof, kóceráj,
Pacsni, plecsni, cekker, cvikker, stempli, spulni, stampedli,
Strimfli, svindli, sufni, smirgli, hakni, hülzni, stanecli.
Pató Pali semmittevő, aluszékony, tohonya,
Nemtörődöm, rest és renyhe (nagykutya a rokona!),
Lomha, lassú, lusta, léha, hanyag, henye, komótos,
Álomszuszék, tétlen, tunya, naplopó és pityókos,
Nem igyekszik, nem törekszik, nem dolgozik rendesen,
Nem fűlik a foga hozzá, nincsen hozzá kedve sem;
Ám szemébe nem ezt mondják, ha az ÜB határoz:
"Pató Palcsi helytelenül viszonyulsz a munkához!"
Pápaszemes felszólaló körmondata dagályos,
Panelekből építkezik, ez a módi ragályos:
Nékem az a meglátásom... szűk a keresztmetszetünk...
Jelenlegi időpontban hiánycikket termelünk...
Szükségletek beszerzése lerendezést igényel...
Problémaként jelentkezik szabály közt a kivétel;
Megmondjuk a tagság felé... irányt veszünk előre...
Per pillanat lebeszéljük... sztornírozzuk jövőre...
Kapacitást biztosítunk... beruházást eszközlünk...
Újságokban mindenféle marhaságot leközlünk;
Ruha- s cipőféleséget marketolunk önöknek -
Harminc éve, hogy e sémák vissza-visszaköszönnek!
Sugárutak csinosodnak, szépülnek a közterek,
aszfalton és hímes réten rügyeznek a közhelyek;
Pedáloz egy buzgó mócsing, hat húszassal érkezett,
Most jött le a falvédőről, s tűzközelbe férkezett:
Csókolom a kisztihandját! - Hogy oda ne tipegjek!
Nékem az csak leányálom, hogy kegyeddel kikezdjek!
- Elegáncsos vagy ma este! - Igyekszik a dolgozó!
- Részemről a fáklyásmenet - szól egy hullahordozó.
- Helyes nő ez! - Himlőhelyes! - Szerény, mint az ibolya!
- Lúdtalpa van, szinte gágog! - Mézből van a mosolya!
- Mennyi nő, és mind a másé! - Ez van, ezt kell szeretni!
- Nászéjszakán besegítünk... - Lehet róla fecsegni!
- Ezt a ziccert nem hagyom ki, nem ettem én meszetet,
- Esküszöm az életedre! - Legszebb szó a szeretet!
- Mink itt aztat nem tudhassuk - mórikál egy professzor,
- Nem vagyunk az őserdőben! - int a lánya huszadszor.
- Le vagyok én targiázva! - Ez is jól megaszonta;
- Intelligencs ember vagyok, kéccer fürdök havonta;
- Beleköptek levesembe! - Mint a bolha köhögök;
- Ide azt a rozsdás bökőt! - Én ezen csak röhögök.
- Nem vagyok én Czeizel Endre, hogy az okát kutassam!
- Meséld ám a nénikédnek! - Mondjam-é vagy mutassam?!
- Pattanj, mint a nikkelbolha! - Előállt a kordélyom!
- Szopogasson zsilettpengét! - ajánlja a borbélyom.
Csiricsáré beszéd kábít fiatalt meg öreget,
Éjjel-nappal szajkózzuk e falmelléki szöveget,
Anyanyelvünk romlik, kopik, szennyeződik szüntelen,
Közhelyektől lesz a szavunk fakó, szürke, színtelen;
Goromba szó, utcazsargon, irodanyelv fénytelen,
Mit a nyelvhű állampolgár elviselni kénytelen,
Pedig tudjuk, hisszük, valljuk: gazdag nyelv a magyaré,
Rajtunk áll, hogy tiszta, pontos és játékos marad-é.
Megjegyzés: E versezetet Bessenyei Ferenc mondta el Vácott a Madách
Imre Művelődési Házban 1982 június 4-én a III. Humorfesztivál
döntőjében. Elnyerte az Írószövetség különdíját. A szövegből 10-12
sornyi rész kimaradt (bár a döntőben elhangzott), mert a szerkesztők
úgy ítélték meg, hogy a kelleténél pajzánabb.
2009. szeptember 12., szombat
Soha ne legy szomoru!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
Ernest Hemingway: Soha ne légy szomorú
Soha ne légy szomorú, ha a valóság túl rideg,
s ne keseredj el, ha nem találod helyed.
A valós élet olyan, mint a csörgedező patak,
előfordul néha, hogy nehezebben halad.
Ha nem találod céljaid, ne gyötörd magad,
idővel majd alakul, mi e percben csak gondolat.
Kérdezhetnéd, miért élünk, de senki nincs, ki választ ad,
minden napunk küzdelem, mely mindhalálig megmarad.
Ha csalódott vagy, s úgy érzed, hogy minden hullám összecsap,
gondolj bele, mennyi ember vállalná sorsodat.
Mindig csak a jóra figyelj, s hibáidat elfeledd,
ha önmagadat elfogadod, könnyebb lesz az életed.
Ha nem látod a fényt, a Napot, nyisd ki jobban a szemed,
gondjaid közt tartogat még csodákat az életed.
Mindig csak a mának élj, s az örök szabályt ne feledd:
A holnap mindig tiszta, mivel nem szennyezi semmi tett.
Soha ne légy szomorú, ha a valóság túl rideg,
s ne keseredj el, ha nem találod helyed.
A valós élet olyan, mint a csörgedező patak,
előfordul néha, hogy nehezebben halad.
Ha nem találod céljaid, ne gyötörd magad,
idővel majd alakul, mi e percben csak gondolat.
Kérdezhetnéd, miért élünk, de senki nincs, ki választ ad,
minden napunk küzdelem, mely mindhalálig megmarad.
Ha csalódott vagy, s úgy érzed, hogy minden hullám összecsap,
gondolj bele, mennyi ember vállalná sorsodat.
Mindig csak a jóra figyelj, s hibáidat elfeledd,
ha önmagadat elfogadod, könnyebb lesz az életed.
Ha nem látod a fényt, a Napot, nyisd ki jobban a szemed,
gondjaid közt tartogat még csodákat az életed.
Mindig csak a mának élj, s az örök szabályt ne feledd:
A holnap mindig tiszta, mivel nem szennyezi semmi tett.
2009. szeptember 3., csütörtök
2009. szeptember 2., szerda
2009. szeptember 1., kedd
2009. augusztus 29., szombat
2009. augusztus 23., vasárnap
2009. augusztus 22., szombat
2009. augusztus 19., szerda
2009. augusztus 17., hétfő
2009. augusztus 15., szombat
2009. augusztus 2., vasárnap
Szentimrei Jeno verse
SEGÉDSZERKESZTŐ
Pók ül így
hálója közepén. Legyekre les, hírekre, melyek
innen vagy onnan biztosan befutnak. Hajók
rádiósa ül így, magánosan, arasznyi kajütben,
hallgatva hírszikrák sercegését, hogy továbbadja
napokra egy sorsba verődött úszó köztársasága tagjainak.
Maga nincs.
Személytelen a hír, mely rajta át és tőle tovafut.
Mégis több már vele, több agyveleje melegével,
több egy darab kajütbezárt világgal.
Maga nincs, de naponta mégis
ezer s ezer betűben van jelen. Mi köze ahhoz,
mit kap hírül s mit kinek továbbít? Egyszerű
közeg ő, akár az űr étere, melyen át
tovahullámzik az örök Világosság.
Tán meg is halt már. Csak odafagyott
keze szorítja görcsösen a telefonkagylót.
Másik kezét gépies rángással rángatja még a testén
átzuhogó áramnyaláb. Most írja
címszavait az utolsóul felvett kicsi hírnek:
S.O.S. Mentsétek meg lelkeinket.
Pók ül így
hálója közepén. Legyekre les, hírekre, melyek
innen vagy onnan biztosan befutnak. Hajók
rádiósa ül így, magánosan, arasznyi kajütben,
hallgatva hírszikrák sercegését, hogy továbbadja
napokra egy sorsba verődött úszó köztársasága tagjainak.
Maga nincs.
Személytelen a hír, mely rajta át és tőle tovafut.
Mégis több már vele, több agyveleje melegével,
több egy darab kajütbezárt világgal.
Maga nincs, de naponta mégis
ezer s ezer betűben van jelen. Mi köze ahhoz,
mit kap hírül s mit kinek továbbít? Egyszerű
közeg ő, akár az űr étere, melyen át
tovahullámzik az örök Világosság.
Tán meg is halt már. Csak odafagyott
keze szorítja görcsösen a telefonkagylót.
Másik kezét gépies rángással rángatja még a testén
átzuhogó áramnyaláb. Most írja
címszavait az utolsóul felvett kicsi hírnek:
S.O.S. Mentsétek meg lelkeinket.
Szentimrei Jeno Verse
NYERSMÉRLEG
Menj el mellettem, rám ügyet se vess,
Nem vagyok érdekes.
A kirakatból önként elsikkadtam,
Kék ég fölöttem és zöld fű alattam,
Értelmetlen negyvenöt év mögöttem...
Embert sem öltem, Nemhogy
Loptam vagy sikkasztottam volna
Mégis jutok mennyek helyett pokolra,
Gyehennatűzre, örök kárhozatra:
Másokban bízván nem bíztam
magamban,
Nagyot akartam és kicsinyre vittem,
Mert hittem.
Nincs mit csodálnod, az ember epés lesz
S őszinteségben vétkes.
Szótakarókat nem húztam mellemre,
Alig ügyeltem külcsínre, kellemre,
Gonosz bozótba vakon belevágtam:
Megszúrt, nem bántam.
Most? Tőlem a hazugság égig nőhet,
Unom a „közjót” és a festett nőket,
Egy tálból senkivel nem cseresznyézek,
Rablóméhek hadd dézsmálják a mézet,
„Világmegváltókról” tudom, mit tartsak:
Embernek lenni baj csak.
Ne is végy számba. Hulljak, mint a
csillag,
Szánni se hívlak.
Augusztus van, az éjszakák ragyognak,
Most van hullása minden csillagoknak.
Egy villanás, egy csík az égbolt sátrán –
Vihet a sátán.
Így jó ez: köd mögöttem, köd előttem,
Önmagamnál magasabbra nem nőttem,
De a valami csak több, mint a semmi
És jobb ízes túróspuliszkát enni,
Mint őzfilét, hogy érte magam kelljen
Cserében elgeseftelnem.
Barátom voltál, vagy jó ellenségem?
Bocsáss meg nékem.
Vidd dolgodat sikerre, diadalra,
Nekem maradjon a lelkem nyugalma,
Békés eresz fejem felett,
Babér helyett.
Ősz van, a nap mind alantabban
ballag,
Ki ösztökélhet, hogy égjek, akarjak?
Majd elduruzsol helyettem a kályha,
Piros fényt hint az alkonyi homályba,
Békesség bennem, béke körülöttem:
Ide fejlődtem.
Menj el mellettem, rám ügyet se vess,
Nem vagyok érdekes.
A kirakatból önként elsikkadtam,
Kék ég fölöttem és zöld fű alattam,
Értelmetlen negyvenöt év mögöttem...
Embert sem öltem, Nemhogy
Loptam vagy sikkasztottam volna
Mégis jutok mennyek helyett pokolra,
Gyehennatűzre, örök kárhozatra:
Másokban bízván nem bíztam
magamban,
Nagyot akartam és kicsinyre vittem,
Mert hittem.
Nincs mit csodálnod, az ember epés lesz
S őszinteségben vétkes.
Szótakarókat nem húztam mellemre,
Alig ügyeltem külcsínre, kellemre,
Gonosz bozótba vakon belevágtam:
Megszúrt, nem bántam.
Most? Tőlem a hazugság égig nőhet,
Unom a „közjót” és a festett nőket,
Egy tálból senkivel nem cseresznyézek,
Rablóméhek hadd dézsmálják a mézet,
„Világmegváltókról” tudom, mit tartsak:
Embernek lenni baj csak.
Ne is végy számba. Hulljak, mint a
csillag,
Szánni se hívlak.
Augusztus van, az éjszakák ragyognak,
Most van hullása minden csillagoknak.
Egy villanás, egy csík az égbolt sátrán –
Vihet a sátán.
Így jó ez: köd mögöttem, köd előttem,
Önmagamnál magasabbra nem nőttem,
De a valami csak több, mint a semmi
És jobb ízes túróspuliszkát enni,
Mint őzfilét, hogy érte magam kelljen
Cserében elgeseftelnem.
Barátom voltál, vagy jó ellenségem?
Bocsáss meg nékem.
Vidd dolgodat sikerre, diadalra,
Nekem maradjon a lelkem nyugalma,
Békés eresz fejem felett,
Babér helyett.
Ősz van, a nap mind alantabban
ballag,
Ki ösztökélhet, hogy égjek, akarjak?
Majd elduruzsol helyettem a kályha,
Piros fényt hint az alkonyi homályba,
Békesség bennem, béke körülöttem:
Ide fejlődtem.
2009. augusztus 1., szombat
2009. július 30., csütörtök
2009. július 28., kedd
2009. július 19., vasárnap
HEGYI ALMODOK VERSE!!!!!!!!!!!!!!!!
Oriah Hegyi Álmodó indián törzsfőnök verse...
Nem érdekel, miből élsz. Azt akarom tudni, mire vágysz, és hogy szembe mersz-e nézni a vágyaiddal.
Nem érdekel, hány éves vagy. Azt akarom tudni, megkockáztatod-e, hogy őrültnek tűnj szerelmeidért, álmaidért és azért a kalandért, hogy életben vagy.
Nem érdekel, milyen bolygók köröznek holdad körül. Azt akarom tudni, hogy elérted-e már fájdalmaid középpontját, hogy megnyitottak-e már az élet csalódásai, hogy összezsugorodtál és bezárkóztál-e már a félelemtől, hogy érhet-e még fájdalom. Azt akarom tudni, hogy elfogadod-e a fájdalmamat és a fájdalmadat anélkül, hogy elrejtenéd, vagy mindenképp megváltoztatni akarnád. Azt akarom tudni, hogy tudsz-e örülni nekem és önmagadnak, hogy tudsz-e vadul táncolni az extázistól megrészegedve anélkül, hogy figyelmeztetnél bennünket, legyünk óvatosak, reálisak, és emlékezzünk emberi mivoltunk korlátaira.
Nem érdekel, hogy igazat beszélsz-e. Azt akarom tudni, hogy mersz-e másnak csalódást okozni, hogy hű maradhass önmagadhoz. Hogy elviseled-e a csalás vádját anélkül, hogy megcsalnád saját lelkedet. Azt akarom tudni, hogy hűséges vagy-e s ez által megbízható. Azt akarom tudni, hogy látod-e a szépséget akkor is, ha nem minden nap pompázik, és hogy tudod-e Isten jelenlétéből meríteni életed. Azt akarom tudni, hogy tudsz-e kudarcaimmal és kudarcaiddal együtt élni, és a tóparton állva mégis az ezüst Hold felé kiáltani: Igen!
Nem érdekel, hol élsz, és mennyi pénzed van. Azt akarom tudni, fel tudsz-e állni a kétségbeesés és a fájdalom éjszakája után, megviselten, sajgó sebekkel, hogy gyermekeidnek megadd mindazt, amire szükségük van.
Nem érdekel, ki vagy és hogy kerültél ide. Azt akarom tudni, hogy állsz-e velem a tűz közepében és nem hátrálsz-e meg.
Nem érdekel, hol, mit és kitől tanultál. Azt akarom tudni, mi ad neked erőt belülről, amikor kint már minden másnak vége van. Azt akarom tudni, hogy tudsz-e egyedül lenni önmagaddal, és hogy igazán szereted-e azt a társaságot, melyet üres óráidra magad mellé választottál.
Nem érdekel, miből élsz. Azt akarom tudni, mire vágysz, és hogy szembe mersz-e nézni a vágyaiddal.
Nem érdekel, hány éves vagy. Azt akarom tudni, megkockáztatod-e, hogy őrültnek tűnj szerelmeidért, álmaidért és azért a kalandért, hogy életben vagy.
Nem érdekel, milyen bolygók köröznek holdad körül. Azt akarom tudni, hogy elérted-e már fájdalmaid középpontját, hogy megnyitottak-e már az élet csalódásai, hogy összezsugorodtál és bezárkóztál-e már a félelemtől, hogy érhet-e még fájdalom. Azt akarom tudni, hogy elfogadod-e a fájdalmamat és a fájdalmadat anélkül, hogy elrejtenéd, vagy mindenképp megváltoztatni akarnád. Azt akarom tudni, hogy tudsz-e örülni nekem és önmagadnak, hogy tudsz-e vadul táncolni az extázistól megrészegedve anélkül, hogy figyelmeztetnél bennünket, legyünk óvatosak, reálisak, és emlékezzünk emberi mivoltunk korlátaira.
Nem érdekel, hogy igazat beszélsz-e. Azt akarom tudni, hogy mersz-e másnak csalódást okozni, hogy hű maradhass önmagadhoz. Hogy elviseled-e a csalás vádját anélkül, hogy megcsalnád saját lelkedet. Azt akarom tudni, hogy hűséges vagy-e s ez által megbízható. Azt akarom tudni, hogy látod-e a szépséget akkor is, ha nem minden nap pompázik, és hogy tudod-e Isten jelenlétéből meríteni életed. Azt akarom tudni, hogy tudsz-e kudarcaimmal és kudarcaiddal együtt élni, és a tóparton állva mégis az ezüst Hold felé kiáltani: Igen!
Nem érdekel, hol élsz, és mennyi pénzed van. Azt akarom tudni, fel tudsz-e állni a kétségbeesés és a fájdalom éjszakája után, megviselten, sajgó sebekkel, hogy gyermekeidnek megadd mindazt, amire szükségük van.
Nem érdekel, ki vagy és hogy kerültél ide. Azt akarom tudni, hogy állsz-e velem a tűz közepében és nem hátrálsz-e meg.
Nem érdekel, hol, mit és kitől tanultál. Azt akarom tudni, mi ad neked erőt belülről, amikor kint már minden másnak vége van. Azt akarom tudni, hogy tudsz-e egyedül lenni önmagaddal, és hogy igazán szereted-e azt a társaságot, melyet üres óráidra magad mellé választottál.
2009. július 17., péntek
2009. július 15., szerda
2009. július 14., kedd
A csend a képzeleted rabja,
S közben tiéd a természet minden hangja.
Csak Te hallod meg a léptet,
Ahogy egy kis hangya a fűben lépked,
És elröpül feletted egy tarka lepkeraj,
Te csak ámulsz milyen szépek...
Szebbek, mint tavaly.
Nézd, a vadludak hogy szállnak fent az égen,
Csak hozzád jönnek vissza...
Hozzád, minden évben.
Halld meg a szeretettet a vidám madárdalban,
S minden hívó hangra suttogj vissza halkan.
Vajon kinek járja a Királynő a méhek kecses táncát?
S kinek építi a Nap a legszebb szivárványát?
Kinek susog a lomb, és kié minden virág?
A Tiéd minden... A Tiéd a VILÁG!
Érted forog a Föld,
És Neked ragyog a Nap,
Hogy érezd, mennyit érsz,
S tudd, Te VALAKI vagy!
S közben tiéd a természet minden hangja.
Csak Te hallod meg a léptet,
Ahogy egy kis hangya a fűben lépked,
És elröpül feletted egy tarka lepkeraj,
Te csak ámulsz milyen szépek...
Szebbek, mint tavaly.
Nézd, a vadludak hogy szállnak fent az égen,
Csak hozzád jönnek vissza...
Hozzád, minden évben.
Halld meg a szeretettet a vidám madárdalban,
S minden hívó hangra suttogj vissza halkan.
Vajon kinek járja a Királynő a méhek kecses táncát?
S kinek építi a Nap a legszebb szivárványát?
Kinek susog a lomb, és kié minden virág?
A Tiéd minden... A Tiéd a VILÁG!
Érted forog a Föld,
És Neked ragyog a Nap,
Hogy érezd, mennyit érsz,
S tudd, Te VALAKI vagy!
Ne vádolj, ne fogadkozz,
ne légy komisz magadhoz,
ne hódolj és ne hódits,
ne csatlakozz a hadhoz.
Maradj fölöslegesnek,
a titkokat ne lesd meg.
S ezt az emberiséget,
hisz ember vagy, ne vesd meg.
Emlékezz, hogy hörögtél
s hiába könyörögtél.
Hamis tanúvá lettél
saját igaz pörödnél.
Atyát hivtál elesten,
embert, ha nincsen isten.
S romlott kölkökre leltél
pszichoanalizisben.
Hittél a könnyü szóknak,
fizetett pártfogóknak
s lásd, soha, soha senki
nem mondta, hogy te jó vagy.
Megcsaltak, úgy szerettek,
csaltál s igy nem szerethetsz.
Most hát a töltött fegyvert
szoritsd üres szivedhez.
Vagy vess el minden elvet
s még remélj hű szerelmet,
hisz mint a kutya hinnél
abban, ki bízna benned
ne légy komisz magadhoz,
ne hódolj és ne hódits,
ne csatlakozz a hadhoz.
Maradj fölöslegesnek,
a titkokat ne lesd meg.
S ezt az emberiséget,
hisz ember vagy, ne vesd meg.
Emlékezz, hogy hörögtél
s hiába könyörögtél.
Hamis tanúvá lettél
saját igaz pörödnél.
Atyát hivtál elesten,
embert, ha nincsen isten.
S romlott kölkökre leltél
pszichoanalizisben.
Hittél a könnyü szóknak,
fizetett pártfogóknak
s lásd, soha, soha senki
nem mondta, hogy te jó vagy.
Megcsaltak, úgy szerettek,
csaltál s igy nem szerethetsz.
Most hát a töltött fegyvert
szoritsd üres szivedhez.
Vagy vess el minden elvet
s még remélj hű szerelmet,
hisz mint a kutya hinnél
abban, ki bízna benned
2009. július 12., vasárnap
2009. július 8., szerda
2009. július 4., szombat
2009. június 22., hétfő
2009. június 15., hétfő
2009. június 12., péntek
2009. június 6., szombat
A Napsugár nem kérdezi,
Hogy mennyit ér a fénye
A Napsugár nem kérdezi,
Hogy mit kap majd cserébe
A Napsugár nem mérlegel,
Csak tündökölve árad.
Simogat és átölel,
de nem kér érte árat.
Szeress úgy mint a Nap, feltétel nélkül
Úgy, mint a Nap, ami szívedből épül.
Úgy mint a nap, fényből születve
Úgy, mint a Nap, áldást teremtve.
Minden ember fénysugár,
a mindenségnek része
Azt hiszi, hogy porszem,
pedig a mindennek egésze.
Minden ember fénysugár,
egy a végtelennel.
Minden ember fénysugár,
de ebben hinni nem mer.
Szeress úgy mint a Nap, feltétel nélkül
Úgy, mint a Nap, ami szívedből épül.
Úgy mint a nap, fényből születve
Úgy, mint a Nap, áldást teremtve.
Szeress áldást teremtve!
Hogy mennyit ér a fénye
A Napsugár nem kérdezi,
Hogy mit kap majd cserébe
A Napsugár nem mérlegel,
Csak tündökölve árad.
Simogat és átölel,
de nem kér érte árat.
Szeress úgy mint a Nap, feltétel nélkül
Úgy, mint a Nap, ami szívedből épül.
Úgy mint a nap, fényből születve
Úgy, mint a Nap, áldást teremtve.
Minden ember fénysugár,
a mindenségnek része
Azt hiszi, hogy porszem,
pedig a mindennek egésze.
Minden ember fénysugár,
egy a végtelennel.
Minden ember fénysugár,
de ebben hinni nem mer.
Szeress úgy mint a Nap, feltétel nélkül
Úgy, mint a Nap, ami szívedből épül.
Úgy mint a nap, fényből születve
Úgy, mint a Nap, áldást teremtve.
Szeress áldást teremtve!
2009. június 4., csütörtök
2009. június 3., szerda
Attila József, the great Hungarian poet, writes in his poem
`Welcome to Thomas Mann` (1937)
"... You know this well: the poet never lies,
The real is not enough; through its disguise
Tell us the truth which fills the mind with light
Because, without each other, all is night. ...
His words inspire my style, I call Transrealism.
Transrealism is the art of the 21st century fulfilling the long awaited return to the basics: art is communication, and it shall be understandable by the observer; it shall not expect the audience to be sophisticated or educated in the subject. Instead it is the artist's responsibility to be versed enough in their profession and their tools of art to be able to express themselves to convey a message and be universally understood.
`Welcome to Thomas Mann` (1937)
"... You know this well: the poet never lies,
The real is not enough; through its disguise
Tell us the truth which fills the mind with light
Because, without each other, all is night. ...
His words inspire my style, I call Transrealism.
Transrealism is the art of the 21st century fulfilling the long awaited return to the basics: art is communication, and it shall be understandable by the observer; it shall not expect the audience to be sophisticated or educated in the subject. Instead it is the artist's responsibility to be versed enough in their profession and their tools of art to be able to express themselves to convey a message and be universally understood.
2009. június 1., hétfő
2009. május 31., vasárnap
Jana-Poem!!!!!!!!!!!!!!!!
Semmiért egészen
Hogy rettenetes, elhiszem,
De így igaz.
Ha szeretsz, életed legyen
Öngyilkosság, vagy majdnem az.
Mit bánom én, hogy a modernek
Vagy a törvény mit követelnek;
Bent maga ura, aki rab
Volt odakint,
Én nem tudok örülni csak
A magam törvénye szerint.
Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
Még nem szeretsz.
Míg cserébe a magadénak
Szeretnél, teher is lehetsz.
Alku, ha szent is, alku; nékem
Más kell már: Semmiért Egészen!
Két önzés titkos párbaja
Minden egyéb;
Én többet kérek: azt, hogy a
Sorsomnak alkatrésze légy.
Félek mindenkitől, beteg
S fáradt vagyok;
Kívánlak így is, meglehet,
De a hitem rég elhagyott.
Hogy minden irtózó gyanakvást
Elcsittithass, már nem tudok mást:
Mutasd meg a teljes alázat
És áldozat
Örömét és hogy a világnak
Kedvemért ellentéte vagy.
Mert míg kell csak egy árva perc,
Külön; neked,
Míg magadra gondolni mersz,
Míg sajnálod az életed,
Míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan
Halott és akarattalan:
Addig nem vagy a többieknél
Se jobb, se több,
Addig idegen is lehetnél,
Addig énhozzám nincs közöd.
Kit törvény véd, felebarátnak
Még jó lehet;
Törvényen kívűl, mint az állat,
Olyan légy, hogy szeresselek.
Mint lámpa, ha lecsavarom,
Ne élj, mikor nem akarom;
Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
Börtönt ne lásd;
És én majd elvégzem magamban,
Hogy zsarnokságom megbocsásd."
Hogy rettenetes, elhiszem,
De így igaz.
Ha szeretsz, életed legyen
Öngyilkosság, vagy majdnem az.
Mit bánom én, hogy a modernek
Vagy a törvény mit követelnek;
Bent maga ura, aki rab
Volt odakint,
Én nem tudok örülni csak
A magam törvénye szerint.
Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
Még nem szeretsz.
Míg cserébe a magadénak
Szeretnél, teher is lehetsz.
Alku, ha szent is, alku; nékem
Más kell már: Semmiért Egészen!
Két önzés titkos párbaja
Minden egyéb;
Én többet kérek: azt, hogy a
Sorsomnak alkatrésze légy.
Félek mindenkitől, beteg
S fáradt vagyok;
Kívánlak így is, meglehet,
De a hitem rég elhagyott.
Hogy minden irtózó gyanakvást
Elcsittithass, már nem tudok mást:
Mutasd meg a teljes alázat
És áldozat
Örömét és hogy a világnak
Kedvemért ellentéte vagy.
Mert míg kell csak egy árva perc,
Külön; neked,
Míg magadra gondolni mersz,
Míg sajnálod az életed,
Míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan
Halott és akarattalan:
Addig nem vagy a többieknél
Se jobb, se több,
Addig idegen is lehetnél,
Addig énhozzám nincs közöd.
Kit törvény véd, felebarátnak
Még jó lehet;
Törvényen kívűl, mint az állat,
Olyan légy, hogy szeresselek.
Mint lámpa, ha lecsavarom,
Ne élj, mikor nem akarom;
Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
Börtönt ne lásd;
És én majd elvégzem magamban,
Hogy zsarnokságom megbocsásd."
2009. május 27., szerda
2009. május 23., szombat
2009. május 19., kedd
UZENET ERDELYBOL!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
Üzenet Erdélyből
Üzent az Olt, Maros, Szamos,
Minden hullámuk vértől zavaros,
Halljátok, ott túl a Tiszán,
Mit zúg a szél a Hargitán?
Mit visszhangoznak a Csíki hegyek,
Erdély hegyein sűrű fellegek?
Ez itt magyar föld és az is marad,
Tiporják bár most idegen hadak,
Csaba mondája új erőre kél,
Segít a vihar és segít a szél,
Segít a tűz, a víz, a csillagok,
S mi nem leszünk mások, csak magyarok!
Ha szól a kürt, egy szálig felkelünk!
Halott vitézek lelke jár velünk.
Előttünk száll az ős Turul-madár,
Nem is lesz gát, és nem lesz akadály!
Ember lakol, ki ellenünk szegül,
A székely állja, rendületlenül!
Üzenik a gyergyói havasok:
Megvannak még a régi fokosok!
Elő velük, jertek, segítsetek!
Székely anya küld egy üzenetet:
Hollók, keselyűk tépik a szívünket,
Rablóhordák szívják a vérünket!
Ha nem harcoltok vélünk, elveszünk!
E végső harcban: egyedül leszünk!
És a honszerző hősök hantja vár,
Ha odavész az ősmagyar határ!
És ha rablóknak kedvez a világ,
Mutassunk akkor egy új, nagy csodát!
Megmozdulnak mind a Csíki hegyek,
Székelyföld nem terem több kenyeret,
Elhervad minden illatos virág,
Mérget terem minden gyümölcsfaág.
Vizek háta nem ringat csónakot,
Székely anya nem szül több magzatot!
Vadon, puszta lesz az egész vidék,
S végezetül, ha ez sem lesz elég,
A föld megindul, a mennybolt leszakad,
De Erdély földje csak magyar marad!
Kárpáti Piroska
(tanítónő; a románok e verséért 1920-ban felakasztották)
Üzent az Olt, Maros, Szamos,
Minden hullámuk vértől zavaros,
Halljátok, ott túl a Tiszán,
Mit zúg a szél a Hargitán?
Mit visszhangoznak a Csíki hegyek,
Erdély hegyein sűrű fellegek?
Ez itt magyar föld és az is marad,
Tiporják bár most idegen hadak,
Csaba mondája új erőre kél,
Segít a vihar és segít a szél,
Segít a tűz, a víz, a csillagok,
S mi nem leszünk mások, csak magyarok!
Ha szól a kürt, egy szálig felkelünk!
Halott vitézek lelke jár velünk.
Előttünk száll az ős Turul-madár,
Nem is lesz gát, és nem lesz akadály!
Ember lakol, ki ellenünk szegül,
A székely állja, rendületlenül!
Üzenik a gyergyói havasok:
Megvannak még a régi fokosok!
Elő velük, jertek, segítsetek!
Székely anya küld egy üzenetet:
Hollók, keselyűk tépik a szívünket,
Rablóhordák szívják a vérünket!
Ha nem harcoltok vélünk, elveszünk!
E végső harcban: egyedül leszünk!
És a honszerző hősök hantja vár,
Ha odavész az ősmagyar határ!
És ha rablóknak kedvez a világ,
Mutassunk akkor egy új, nagy csodát!
Megmozdulnak mind a Csíki hegyek,
Székelyföld nem terem több kenyeret,
Elhervad minden illatos virág,
Mérget terem minden gyümölcsfaág.
Vizek háta nem ringat csónakot,
Székely anya nem szül több magzatot!
Vadon, puszta lesz az egész vidék,
S végezetül, ha ez sem lesz elég,
A föld megindul, a mennybolt leszakad,
De Erdély földje csak magyar marad!
Kárpáti Piroska
(tanítónő; a románok e verséért 1920-ban felakasztották)
2009. május 13., szerda
Kaffka Margit: FÉNYBEN
Tudom, hogy a tavasz nem tart örökké,
Hogy elmúlnak mind a derűs napok,
Hogy a dal, hogy a tavasz idehagynak,
És ősz fejemmel magam maradok.
Zörgő avarban, ködös alkonyattal,
A darvak búcsúzása idején
Ráérek majd jövők titkát keresni,
S borongva sírni emlékek ködén.
De ki töpreng édes tavaszi reggel
Fagyos pusztákon, hulló levélen, --
Mikor csillámos, szőke napsugárral
Végigragyogja útját a jelen...
Legyen ez a hét is tartalmas vidám, csakúgy mit a mai napod!
Tudom, hogy a tavasz nem tart örökké,
Hogy elmúlnak mind a derűs napok,
Hogy a dal, hogy a tavasz idehagynak,
És ősz fejemmel magam maradok.
Zörgő avarban, ködös alkonyattal,
A darvak búcsúzása idején
Ráérek majd jövők titkát keresni,
S borongva sírni emlékek ködén.
De ki töpreng édes tavaszi reggel
Fagyos pusztákon, hulló levélen, --
Mikor csillámos, szőke napsugárral
Végigragyogja útját a jelen...
Legyen ez a hét is tartalmas vidám, csakúgy mit a mai napod!
2009. május 12., kedd
2009. május 10., vasárnap
Imádság:
Szentséges Szűz Mária, Isten Anyja,
Te ajándékoztad a világnak
az igaz világosságot,
Jézust, a te Fiadat - Isten Fiát.
Te teljesen ráhagyatkoztál
Isten meghívására,
s így a jóság forrásává lettél,
mely Istenből fakad.
Mutasd meg nekünk Jézust. Vezess minket Őhozzá.
Taníts meg minket megismerni és szeretni Őt,
hogy mi magunk is
valóban szerető emberek
és az élő víz forrásai lehessünk
egy szomjazó világban.
XVI. Benedek pápa
_________
Szentséges Szűz Mária, Isten Anyja,
Te ajándékoztad a világnak
az igaz világosságot,
Jézust, a te Fiadat - Isten Fiát.
Te teljesen ráhagyatkoztál
Isten meghívására,
s így a jóság forrásává lettél,
mely Istenből fakad.
Mutasd meg nekünk Jézust. Vezess minket Őhozzá.
Taníts meg minket megismerni és szeretni Őt,
hogy mi magunk is
valóban szerető emberek
és az élő víz forrásai lehessünk
egy szomjazó világban.
XVI. Benedek pápa
_________
2009. május 8., péntek
Mamma ...
una piccola parola di solo cinque lettere
che ci porta a pensare a tante cose belle;
una semplice parola che ci scalda l'anima,
facendoci sentire in armonia con il mondo;
una parola che da sola esprime tanto amore
e che ci porta a sorridere anche dei guai;
una parolina magica che ci da più sicurezza,
facendoci vedere il mondo con più ottimismo;
una parola di luce che ci illumina il buio
e che ci porta a capire cos'è il vero amore;
una parola piena di significati e di valori
che ci fa credere nel miracolo della vita.
una piccola parola di solo cinque lettere
che ci porta a pensare a tante cose belle;
una semplice parola che ci scalda l'anima,
facendoci sentire in armonia con il mondo;
una parola che da sola esprime tanto amore
e che ci porta a sorridere anche dei guai;
una parolina magica che ci da più sicurezza,
facendoci vedere il mondo con più ottimismo;
una parola di luce che ci illumina il buio
e che ci porta a capire cos'è il vero amore;
una parola piena di significati e di valori
che ci fa credere nel miracolo della vita.
2009. május 5., kedd
2009. május 3., vasárnap
2009. május 1., péntek
2009. április 28., kedd
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)