Biblia Kodja

LISZT FERENC

TORINOI LEPEL II.

Hitvilág
Jézus halotti bizonyítványa is látható a torinói leplen
[ 2009. november 24., 00:02 ] [223]

Egy vatikáni kutató szerint a torinói leplen lévő, alig olvasható felirat bebizonyítja, hogy a lelet valóban Jézus halotti leple volt. A Barbara Frale történész új könyvében kifejtett állításra több tudós azonnal szkeptikusan reagált, kitartva amellett, hogy a lepel középkori hamisítvány.

Barbara Frale, a vatikáni levéltár kutatója pénteken közölte: számítógép segítségével kinagyította a leplen szórványosan olvasható, alig látható görög, latin és arámi nyelvű szavak képét. A kutató arra a következtetésre jutott, hogy a feliratok a názáreti Jézus nevet tartalmazzák görög nyelven. Szerinte ez azt bizonyítja, hogy a szöveg nem lehet középkori eredetű, mivel abban az időben egyetlen keresztény, még egy hamisító sem nevezte volna Jézust csak názáretinek, isteni eredetének megemlítése nélkül.

A leplen egy keresztre feszített férfi alakja látható, összetett kezén és lábán szivárgó vérrel. A hívők szerint a lenvászon Krisztus képe a feltámadásakor színeződhetett el. A Vatikán tulajdonában lévő leplet a torinói székesegyházban őrzik különleges körülmények között, és csak ritkán állítják ki.

A szkeptikusok azt hangsúlyozzák, hogy az 1988-ban elvégzett radiokarbonos kormeghatározás szerint a textíliát a 13-14. században szőtték. Bár a halvány betűket évtizedekkel korábban felfedezték az arc körül, komoly tudósok a teszteredmények ismeretében elutasították azok vizsgálatát – mondta Frale. Amikor azonban kivágta a szavakat a lepelről készült fényképekről és szakértőknek megmutatta őket, azok arra a következetésre jutottak, hogy ez az írásmód a Közel-Keleten volt szokásos a Krisztus utáni első században.

A történész feltételezi, hogy a szöveget egy írástudó írta fel egy iratra, majd a lepelre ragasztották a fej körüli részre, hogy családtagok illendően eltemethessék a halottat. Az abban a korban használt tintában lévő fémnek köszönhetően az írást a vászonra is fel lehetett vinni – véli. Frale szerint a szöveg részben igazolja az evangéliumnak Krisztus utolsó perceiről szóló beszámolóját is. Egy görög nyelvű részlet, amely úgy olvasható, mint „eltávozott a kilencedik órában", Krisztus halálának a szent szövegekben jelzett idejére utalhat.

Egy Frale által tanulmányozott kinagyított képen legalább hét szó látható, amelyek Jézus feje körül olvashatók, vízszintesen és függőlegesen. Egy rövid arámi betűs részt nem fejtettek meg. Egy másik, latin nyelvű töredék, „iber" Tiberius császárra utalhat, aki Jézus keresztre feszítésének idején uralkodott – mondta a történész. „Megpróbáltam tárgyilagos lenni és a vallási kérdést félretenni" – mondta Frale. „Egy ősi dokumentumot tanulmányoztam, amely egy férfi sajátos helyen és sajátos időben történt kivégzését igazolja" – tette hozzá.

Frale Olaszországban a templomos lovagrendről folytatott kutatásairól és a Vatikáni Titkos Levéltárban talált, a lovagrenddel foglalkozó kiadatlan dokumentumok felfedezésével vált ismertté. Idén jelent meg egy tanulmánya, amelyben azt állította, hogy a lepel valaha a templomosok birtokában volt. A tanulmány kétségeket ébresztett, mert a lovagrendet a 14. század elején felszámolták, és a leplet először 1360 körül említik egy francia lovag tulajdonaként.

Frale legújabb könyve, a La Sindone di Gesu Nazareno (A názáreti Jézus leple) azonban még nagyobb kétséget ébresztett a szakértőkben. „Az emberek szemcsés fotókkal dolgoznak, és azt hiszik, látják a dolgokat" – közölte Antonio Lombatti egyháztörténész, aki maga is több könyvet írt a lepelről. „Ez mind a képzelet és a számítógépes program eredménye" – tette hozzá.

Lombatti szerint az I. századi zsidó temetkezési helyeken már találtak görög és arámi feliratos leleteket, de latin nyelv használatáról még nem hallottak. Azt az elképzelést is visszautasította, hogy a hatóságok – némi papírmunka után – hivatalosan visszaadták volna a kivégzett ember holttestét a hozzátartozóknak. A rómaiak által alkalmazott legkegyetlenebb büntetés áldozatait elrettentés végett rendszerint a kereszten hagyták, vagy egy szemétdombra dobták.

KASSAI THALIA

AZ EN HAZAM!

Az én hazám (Kassa) PDF Nyomtatás E-mail
Írta: Dr. Wirth Gyula

A Haza fogalmát én szülőföldünkről elűzött jó szüleim naponta fájó honvágya alapján alkottam meg. A patinás felvidéki város, Kassa körvonalazódott bennem, ahová a kegyetlen történelem csupán majdnem felnőtt koromban engedett be ismét. A felnőttkori első találkozás pozitív élménye mélyen agyamba vésődött mindörökre.



Márai Sándor, a város nagy szülöttje, a világhírű író így fogalmazott: "Valahányszor Kassára mentem, a pillanatban, mikor leszálltam a vonatról, megejtett az a varázslatos biztonságérzés, hogy itt, csak itt, e néhány utcán, nem történhet semmi bajom". Másutt így méltatja városát az író: " ... Milyen is volt a város? Szorgos és józan, áhítatos a betű iránt, korán kelő a műhelyben, ahol ma is él a józan és nemes patríciusságának szelleme.."





A város közepén magasztos fenséggel áll már sok évszázada a Dóm, amelynek tűzvész utáni részbeni ujjáépítését templomépítőként országosan is híressé vált építész nagyapám, Wirth Gyula vezette. A Dóm fensége az önkéntes száműzetésbe vonult Márai leírásában bontakozik ki igazán, aki így ír „Kassai őrjárat” című könyvében: ,,Ez a Dóm szülővárosom időtlen remeke, egyike az európai lélek világítótornyainak …most vihar dúlja a lélek tájait, s ezek a tornyok kétségbeesett erővel világítanak.''



Talán nem véletlen, hogy munkásságuk helyszínéül azok választották ezt a várost a történelemben, akik a hazaszeretet igazi példái is voltak: többek között Bethlen Gábor, Bocskai István Tinódi Lantos Sebestyén, Kazinczy Ferenc, Batsányi János.



Szülővárosom képét szinte misztikus módon foglalta mindig is keretbe gondolataimban a Nagyságos Fejedelem, II. Rákóczi Ferenc személye, aki a Pro Libertate – a Szabadságért – jelszót tűzte zászlajára háromszáz évvel ezelőtt és aki most a Dóm altemplomában nyugszik. Márai az „Egy polgár vallomásaiban” így ír ezzel kapcsolatban: "…"Pro libertate". Mindig megremegtem, mikor iskolai kirándulások alkalmával - a régi, foszlott zászlókon ezt a szót olvastam. Ha elmentem a dóm előtt, megvillant bennem ez a szó, mint egy homályos jelszó, amelyért talán érdemes élni."



Az én szülőhazám is ott van, ahová a Nagyságos Fejedelem, II. Rákóczi Ferenc is hazatért sok évvel halála után a neki ideiglenes otthont nyújtó törökországi Rodostóból, a felvidéki Kassára, „leghűségesebb városába”. Most október 29-én éppen száz éve... A korabeli híradások is bizonyítják: a Nagyságos Fejedelem, II. Rákóczi Ferenc hamvait szállító vonat útvonalán egy nemzet egységesen állt sorfalat megrendülten tisztelegve, őrtüzek ezreinek fénye mellett.



Dr.Wirth Gyula

a közgazdaságtudomány kandidátusa, a

www.kozgazdasz.lap.hu szerkesztője.

Elhangzott a Kossuth Rádió „Az én hazám” c. műsorában 2006.09.03 és 04-én a „Vasárnapi Újság” c. műsorban.AZ

TORINOI LEPEL!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Újabb érv a torinói lepel valódisága mellett
[ 2009. november 21., 12:53 ] [206]

Egy vatikáni kutató szerint a torinói leplen lévő, alig olvasható felirat bebizonyítja, hogy a lelet valóban Jézus halotti leple volt. Barbara Frale történész kifejtette: miután az 1988-ban elvégzett radiokarbonos kormeghatározás azt állapította meg, hogy a textíliát a XIII. vagy a XIV. században szőtték, az arc körül felfedezett halvány betűket a tudósok már nem is vizsgálták, ő azonban ezt megtette. Eszerint a lepel valódi. Az állítást máris vitatják.

A vatikáni levéltár kutatója szerint a torinói leplen lévő, alig olvasható felirat bebizonyítja, hogy a lelet valóban Jézus halotti leple volt. Barbara Frale elmondta: számítógép segítségével kinagyította a torinói leplen szórványosan olvasható, alig látható görög, latin és arámi nyelvű szavak képét. Arra a következtetésre jutott, hogy a feliratok a názáreti Jézus nevet tartalmazzák görög nyelven. Szerinte ez azt bizonyítja, hogy a szöveg nem lehet középkori eredetű, mivel abban az időben egyetlen keresztény, még egy hamisító sem nevezte volna Jézust csak názáretinek, isteni eredetének megemlítése nélkül. A leplen egy keresztre feszített férfi alakja látható, összetett kezén és lábán szivárgó vérrel. A hívők szerint a lenvászon Krisztus képe a feltámadásakor színeződhetett el. A Vatikán tulajdonában lévő leplet a torinói székesegyházban őrzik különleges körülmények között, és csak ritkán állítják ki.


A radiokarbonos kormeghatározás mást mond

A szkeptikusok azt hangsúlyozzák, hogy az 1988-ban elvégzett radiokarbonos kormeghatározás szerint a textíliát a XIII. vagy a XIV. században szőtték. Bár a halvány betűket évtizedekkel korábban felfedezték az arc körül, komoly tudósok a teszteredmények ismeretében elutasították azok vizsgálatát – mondta Frale. Amikor azonban kivágta a szavakat a lepelről készült fényképekről és szakértőknek megmutatta őket, azok arra a következetésre jutottak, hogy ez az írásmód a Közel-Keleten volt szokásos a Krisztus utáni első században. A történész feltételezi, hogy a szöveget egy írástudó írta fel egy iratra, majd a lepelre ragasztották a fej körüli részre, hogy a családtagok illendően eltemethessék a halottat. Az abban a korban használt tintában lévő fémnek köszönhetően az írást a vászonra is fel lehetett vinni – magyarázta.

Frale szerint a szöveg részben igazolja az evangéliumnak Krisztus utolsó perceiről szóló beszámolóját is. Egy görög nyelvű részlet úgy olvasható, mint „eltávozott a kilencedik órában”. Ez Krisztus halálának a szent szövegekben jelzett idejére utalhat. A Frale által tanulmányozott kinagyított képen legalább hét szó látható, amelyek Jézus feje körül olvashatók, vízszintesen és függőlegesen. Egy rövid arámi betűs részt nem fejtettek meg. Egy másik, latin nyelvű töredék, „iber" Tiberius császárra utalhat, aki Jézus keresztre feszítésének idején uralkodott – mondta a történész.


Tanulmány a templomosokról

Megpróbáltam tárgyilagos lenni és a vallási kérdést félretenni – mondta Frale. Egy ősi dokumentumot tanulmányoztam, amely egy férfi sajátos helyen és sajátos időben történt kivégzését igazolja – tette hozzá. Frale Olaszországban a középkori templomos lovagrendről folytatott kutatásairól és a Vatikáni Titkos Levéltárban talált, a lovagrenddel foglalkozó kiadatlan dokumentumok felfedezésével vált ismertté. Idén jelent meg egy tanulmánya, amelyben azt állította, hogy a lepel valaha a templomosok birtokában volt. A tanulmány kétségeket ébresztett, mert a lovagrendet a XIV. század elején felszámolták, és a leplet először 1360 körül említik egy francia lovag tulajdonaként. Frale legújabb könyve, a La Sindone di Gesu Nazareno (A názáreti Jézus leple) azonban még nagyobb kétséget ébresztett a szakértőkben.

Az emberek szemcsés fotókkal dolgoznak, és azt hiszik, látják a dolgokat – közölte Antonio Lombatti egyháztörténész, aki maga is több könyvet írt a lepelről. Ez mind a képzelet és a számítógépes program eredménye – tette hozzá. Lombatti szerint görög és arámi feliratos leleteket találtak I. századi zsidó temetkezési helyeken, de latin nyelv használatáról még nem hallottak. Azt az elképzelést is visszautasította, hogy a hatóságok – némi papírmunka után – hivatalosan visszaadták volna a kivégzett ember holttestét a hozzátartozóknak. A rómaiak által alkalmazott legkegyetlenebb büntetés áldozatait elrettentés végett rendszerint a kereszten hagyták, vagy egy szemétdombra dobták.

Kossuth Rádió/MTI

KASSAI SZINHAZI ELOADAS-OSSZEALLITAS

Kassi Szinhaz-eloadsokbol osszeallitas

Matyas kiraly koraban...

Mátyás király és a beteg kisbéres
Kóka Rozália nyomán

Mátyás király diákkorában is sokat járta az országot, ismerkedett a nép életével.
 Egy alkalommal, ahogy vándorolt, meglátott egy jómódú gazdát, aki egyedül szántogatott. Kérdezte Mátyás:
 – Ugyan bizony, gazduram, mi az oka, hogy kegyelmed egyedül szánt?
 – Ne is kérdezze, diák uram! Nem szántanék én egyedül, ha a kisbéresem oly nagybeteg nem volna. Harmadnapja rázza a hideg szegény gyereket. Nem állna be helyette segíteni? Megfizetném tisztességesen.
 Mátyás nem kérette sokáig magát, beállt a kisbéres helyett dolgozni. Este megvacsoráztak, és a gazda kifizette a bérét.
 Mátyás a pénzt odaadta a beteg kisbéresnek:
 – Tedd el, neked nagyobb szükséged van rá, mint nekem!
 A beteg gyerek megköszönte a diák jóságát.
 Mátyás a következőket írta a szoba falára: „Én vagyok Hunyadnak gyermeke, a kard lesz az nékem, mi néked az eke.” Még azon éjszaka titokban továbbindult.

MATYAS KIRALY KONYVTARA

Mátyás király könyvtára
Lengyel Dénes nyomán

Mátyás király budai palotáját mindenki megbámulta; egyesek a tágas ebédlőket, a fényes hálószobákat dicsérték, mások a berakásokkal ékes ajtófélfákat vagy kandallókat, amelyeknek tetején szebbnél szebb szobrok állottak. Sokan megbámulták a könyvesházat is, amely görög és latin könyvekkel volt tele. Különösen a könyvek kötése tetszett a látogatóknak: minden köteten Mátyás király címerét látták. Ezért aztán a Corvin névről el is nevezték a könyveket Corvináknak.
 Tetszett a díszes könyv mindenkinek, de az olvasáshoz ekkor még kevesen éreztek kedvet.
 Történt egyszer, hogy Mátyás szürkületkor bement a könyvesházba, mert maradt néhány perce, amit kedves könyvei között tölthetett. Hát ahogy belépett, megpillantott egy rongyos fiút, aki a hátsó kijáraton el akart illanni.
 – Megállj! Ki vagy? – kiáltotta a király.
 A fiú megállt, és álló helyében úgy reszketett, mint a nyárfalevél. Hóna alatt egy Corvina letépett kötését szorongatta. Nem mert felelni a király szavára, csak állt, és remegett a félelemtől.
 A király megsajnálta, és azt mondta neki:
 – Fiam, a könyvnek te a kötését tépted le, pedig annak a benne levő tartalom az értéke. Én is azt tisztelem, amit a tudósok és az írók alkottak, azért köttetem be díszesen a könyveket. Te nem is tudod, mitől fosztottad meg magadat, amikor a kötést ellopod, és a betűt itt hagyod.
 De már akkor rohantak a könyvtárosok is, és nyakon csípték a tolvajt. Mindegyik ütni akart rajta egyet, hogy saját vétkét takargassa, hiszen az ő hibájuk volt, hogy a fiú a könyvesházba besurranhatott.
 De a király megvédte a fiút, és azt mondta a könyvtárosoknak:
 – Vegyétek el tőle, amit el akart lopni, aztán hagyjátok futni. Elég büntetés az neki, hogy egész életében a tudatlanság sötétjében kell botorkálnia.
Mátyást királlyá választják
Benczédi Székely István és Thuróczi János krónikája nyomán

Amikor László király meghalt, erősen megijedtek azok az urak, akik Hunyadi László halálát okozták. Hogyne, amikor Szilágyi Mihály nagy sereggel közeledett Buda felé.
 Amikor Pest városába érkezett, az isteni akarat csodálatos jeleket mutatott. Az első éjszakán, abban a hideg télben minden csillag fényesen ragyogott az égen, a Duna vize pedig olyan erősen befagyott, hogy a jég hátán úgy járhattak, mint a sík mezőn.
 Reszkettek is az urak a budai várban, mert Pest felől minden baj nélkül fel lehetett vonulni a várba. Ha most Szilágyi Mihály bosszút forral, vége az életüknek... Pedig Szilágyi Mihályt nem a bosszúállás szándéka vezette, ő ennél többre vágyott: a trónt akarta megszerezni unokaöccsének, Hunyadi Mátyásnak.
 Az urak hallván a szándékát, levonultak Pest városába, hogy a király megválasztásáról tárgyaljanak. Ott sokat tárgyalni nem kellett, mert a köznemesség sokasága, negyvenezer ember állott a Duna jegén, és mind Hunyadi Mátyást éltette. A gyerekek pedig ezt a dalt énekelték a pesti utcákon:
 
   Mátyást mostan választotta
   Mind ez ország királyságra,
   Mert őt Isten adta nékünk
   Mennyországból oltalmunkra.
 
 Ezen a napon is csoda történt: a választás híre még ki sem szivárgott, de a pesti nagytemplomban már felhangzott a hálaadó ének.
 Amikor aztán az egész nép megtudta, hogy Mátyás lett a király, mindenki nagy örömmel ujjongott. Minden templomban meghúzták a harangokat, harsogtak a kürtök, szóltak a sípok, és olyan nagy hangon énekelt mindenki, hogy megtelt azzal a levegőég.
 A választás éjszakáját annyi máglyarakás világította meg, hogy az emberek azt hitték, a csillagok szálltak le az égboltról. Soha még királyválasztás ennyi örömmel, ennyi dicsőséggel nem történt.
 De nemcsak Magyarországon örültek ennek a választásnak! Erdélyben még sokkal nagyobb volt az öröm, mert a Hunyadiak onnan származtak, s maga Mátyás Kolozsvár városában született.
 Örült egész Magyarország, vele örvendezett szép Erdélyország, amiért a törökverő Hunyadi János fiát, az ifjú Mátyást királlyá választották.
Az új királyt ma angyalok teszik
Mátyusföldi népmonda nyomán


Jankovics Marcell
rajza

Mátyás király szegény családból származott, s ha tán nemes is volt, csak bocskoros, s így lett belőle ostoros szolga. Orra nagysága vagy tán egyéb ok miatt ingerkedtek vele a parasztok, de Mátyás is visszavágott a gúnyolódóknak. Egyszer gazdája kiküldte szántani. Délfelé járt már az idő, amikor a másik szolga is kiment a mezőre. Ez csak félvállról beszélt Mátyáshoz, ő meg mit sem törődve a beszéddel, dolgához látott.
 – Tudod-e, mi az újság? Az urak Budán összegyűlve királyt akarnak választani. Neked jó nagy orrod van! Nem szagolod ki, ki lesz a nép ura?
 A szolga gúnyos szavaira Mátyás ekként válaszolt:
 – Az új királyt ma angyalok teszik, az lesz, aki vasasztalról eszik. – Azzal az ekéjét megfordította, s ebédjét a szántóvason költötte el.
 Amikor a másik szolga ezt látta, gúnyolódva mondta:
 – Te koldus, te lennél a király? No, ha ostorom nyele kizöldül, míg egy fordulót szántok, akkor csakugyan te leszel a király, én meg a bolondod!
 Hogy történt, hogy nem, de az ostornyél kizöldült, s íme, jöttek az angyalok, s a koronát Mátyás fejére akarták tenni. Matyi húzódozott, s az ösztökével még meg is ütötte a koronát, azóta görbe a keresztje, de bizony csak ő lett a király.
Mit kell a hadvezérnek tudni?
Zrínyi Miklós nyomán

A történetírók elbeszélik, hogy Mátyás király Bécs megszállásakor felettébb nagy bátorsággal, de még nagyobb veszedelemmel forgolódott a bástyák körül.
 Az ilyen vakmerőség a fővezérekben nem kívánatos, s nem is dicséretes; egy puskapattanás elpusztíthatja életét, és azzal országának minden szerencséjét. Annál inkább kívánatos a bátorság, amely a népnek példát mutat.
 Azt írja Plutarkhosz, hogy egyszer egy generális hadjárat után számot adott a maga cselekedeteiről, és akkor egyik katonája szóval ellene támadott, és azt mondta neki:
 – Amint látom, te nagy biztonságban hadakoztál, mert fegyver miatt még egy karcolást se látni rajtad annyi időtől fogva. Én pedig, aki ugyanabban a hadjáratban vettem részt, nézd, mennyi becsületes sebet vettem fel hazámért, s nem kíméltem magamat úgy, ahogy te kímélted.
 Erre a generális így felelt:
  – Engemet nem azért küldöttek, hogy saját fegyveremmel magamnak hírt szerezzek, hanem azért, hogy ezzel a haddal, amelyet az én kezemre és okosságomra bíztak, legyőzzem az ellenséget, s ezt én meg is cselekedtem, amint magad is látod. De egyszer, amikor ostromot rendeltem el, az történt, hogy az ellenség egyik lándzsája mellettem esett le, és csaknem megsebesített. Én egyedül azt az esetet szégyellem, a többivel mind kérkedhetem.
 Ebből tanulhat minden hadvezér, hogy a maga személyét próbára tenni nem dicsőség, hanem vétek.
 Mi hát a dicsőség? Mit kell a hadvezérnek tudni?
 A hadvezéreknek és a királyoknak semmi sem olyan szükséges, mint jól parancsolni. Mert aki jól parancsol, annak jól engedelmeskednek.
 Ilyen volt Mátyás király is, akinek örök emléke lesz a magyaroknál.
 Saskeselyűket kergetett, és azoknál magasabban járt vitézséggel, serénységgel, az ő tekintette oroszlánhoz hasonlított, az ő haditudománya mindent meghaladott, az ő jóságáért a föld jól termett, és az ország az egész ország-világ előtt tündöklő volt.
Mátyás király és a beteg kisbéres
Kóka Rozália nyomán

Mátyás király diákkorában is sokat járta az országot, ismerkedett a nép életével.
 Egy alkalommal, ahogy vándorolt, meglátott egy jómódú gazdát, aki egyedül szántogatott. Kérdezte Mátyás:
 – Ugyan bizony, gazduram, mi az oka, hogy kegyelmed egyedül szánt?
 – Ne is kérdezze, diák uram! Nem szántanék én egyedül, ha a kisbéresem oly nagybeteg nem volna. Harmadnapja rázza a hideg szegény gyereket. Nem állna be helyette segíteni? Megfizetném tisztességesen.
 Mátyás nem kérette sokáig magát, beállt a kisbéres helyett dolgozni. Este megvacsoráztak, és a gazda kifizette a bérét.
 Mátyás a pénzt odaadta a beteg kisbéresnek:
 – Tedd el, neked nagyobb szükséged van rá, mint nekem!
 A beteg gyerek megköszönte a diák jóságát.
 Mátyás a következőket írta a szoba falára: „Én vagyok Hunyadnak gyermeke, a kard lesz az nékem, mi néked az eke.” Még azon éjszaka titokban továbbindult.
A szerecsen
Népmonda

Markal, Mátyás király hírhedett udvari bolondja többek között azzal múlatta idejét, hogy ami bolondságot látott és tapasztalt, egy könyvbe feljegyezte, hogy emléke ne vesszen az emberi butaságnak.
 Történt pedig egyszer, hogy Mátyás királyhoz egy szerecsen jött látogatóba. Ez a szerecsen addig magasztalta a hazájabeli lovakat, mígnem a király lóvásárlással bízta meg, s ezer forintot adatott neki.
 Markal ezt a cselekedetet is felvette a bolondságok lajstromába.
 A szerecsen útra kelt. A király egy napon felütötte Markal könyvét, s a bolondságok között ráakadt a saját cselekedetére. Magához parancsolta Markalt.
 – Hát te bolondnak tartasz engem? – kérdezte, és haragosan rácsapott a könyvre.
 – Én felségedet bolondnak nem tarom – felelte Markal –, de úgy vélem, hogy az a szerecsen soha meg nem fog jönni a lovakkal.
 A király eltűnődött a válaszon.
 – Jól van – mondta aztán –, de hátha a szerecsen mégis meghozza a lovakat?
 – Ha ezt teszi, akkor felséged nevét kitörlöm, s helyébe a szerecsenét írom be.
Az elégedett ember
Népmonda

Megöregedett a derék Markal, Mátyás király udvari bolondja, s a király jutalmul rengeteg ízes szaváért, sok mulattatásáért kertes házat adott neki ajándékba. Megköszönte Markal a fejedelmi ajándékot, s mivel a kertészkedéshez értett, félévi munkával olyan gyönyörűvé varázsolta a kertjét, hogy boldogság fakadt a lelkében annak is, aki csak kívülről látta. Ácsorgott is a nép nap nap után a kerítés mellett. Még jobban megszaporodott a bámészkodók száma, mikor Markal felírást helyezett a kapu tetejébe. A felírás így szólt: „Ha van olyan ember, aki élete jelen állapotával tökéletesen meg van elégedve, jelentkezzék nálam, mert neki adom a kertemet.”
 Még meg sem száradt a festék a felíráson, jelentkezett egy polgárember:
 – Azért jöttem, hogy kegyelmedtől átvegyem ezt a kertet, mert szent esküvéssel bizonyíthatom, hogy életem jelen állapotával tökéletesen meg vagyok elégedve.
 – Készséggel kegyelmednek ajándékoznám a kertemet – felelt Markal –, ha nem volnék meggyőződve kegyelmed állításának az ellenkezőjéről. Mert ha élete jelen állapotával tökéletesen meg volna elégedve, akkor ugyan bizony mi szüksége volna erre a kertre?

Vezi filmuletul asta!

Vezi filmuletul asta!

IDEZET...VAGY MEGIDEZETT?

Eric Knight idézet

Ez… ez a kor a zűrzavar kora. Nem tudjuk, miben hihetünk. És mindnyájan kutatunk valami után… Valami után, ami valahogy összefügg az emberi méltósággal. Talán nem is az orvosságot keressük, ami meggyógyítaná a világot, csak valamit… azt a valamit, ami biztosítaná az embert, hogy joga van a gyógyulást kutatni. Valami után kutatunk, ami a jósághoz és a könyörületességhez tartozik, hogy szerethessük szegény, szerencsétlen emberiséget. És nem azért, amilyenné egyszer majd lennie kell, hanem egyszerűen azért, amilyen. És mi mind, az egész világ, mind, akik ezt akarjuk, úgy össze vagyunk zavarodva. A zűrzavar kora… És én akár vissza is mehettem volna, hogy tovább harcoljak. Mert a szívem azt mondta rá, hogy igen, de az eszem meg azt mondta, hogy nem… És ma már kezdem azt hinni, hogy utolsó száz esztendőben túlságosan is az eszünkre bíztuk magunkat, és túl kevéssé a szívünkre. Annyit használtuk a logika méterrúdját, hogy közben elfelejtettük, hogy a szeretet anyaga megmérhetetlen

MENTSETEK MEG A KASSAI SZINHAZAT!

AZ EMBER?

Válogatják a népeket, ki az, aki még befér, és ki az, akinek már nem lesz hely. Ma már mindegyikük számára kiderült, hogy a túlélőhajó egyre kisebb, és ráadásul már elmenőben is van. A pofára esés árnya viszont egyre nagyobb, és már az ajtón kopogtat.

Így csak a hűek szállhatnak fel, a csontig nyalók, a gátlástalanok. Az Ember emberei. Csak őket lehet tovább vinni. Az arcokat, akiknek már a szemük is csak alig látszik a mocsoktól. A szemük, amiben a lelkiismeret legkisebb szikrája sem csillog, és nem is csillogott soha sem.

Ők is olyanok már, mint az Ember. A megtévesztettek álszent idolja, aki égre tekintő mosolygás közepette belecsap a levegőbe, miközben néhány semmitmondó mondata hatására, az elvtársak számára kiderül az ég, és ott a távolban, újra felragyog a boldog jövő.

Mert még meg van az Ember, meg az ő Programja is. Az ezerszer megbukott, az ezer alkalmatlannak bizonyult Program, amit az ezerszer megbukott, az ezer alkalmatlannak bizonyult Ember és persze az ő brigádja hirdet.

A brigád. Az ostobák gyülekezete, akik folyamatosan elhiszik, hogy ez az út, hogy csak ez az út az, ami járható. Az út, melynek az alapjait ott messze a távolban, a Jordán-partján rakták le, és amit nekünk itthon, immár lassan nyolc éve, ha akarjuk, ha nem, de velük kell járnunk.

Azonban a történet lassan véget ér, elfogy az út. Már nem lesz, aki rakja. A kis hajó pedig megtelik lassan. Megtelik patkányokkal, akik azt hiszik, hogy ezt is túlélhetik, aztán majd az idők változásával újra visszatérhetnek úgy, ahogy ezt az elmúlt kilencven évben mindig is tették.

A brigád nagyrészt összeállt. Nincsenek meglepetések, nincsenek új arcok. A nevek sem mások, a nóta is a régi. És a hajó elején ott az Ember. Az Ember, aki ismét beszél, aki értékel, aki véleményt mond, aki utat mutat. Az elvtársak hallgatják, és megszégyenülten lehajtják a fejüket. A többség legszívesebben a szék alá süllyedne szégyenében.

Demokraták, ébresztő! – zúg a hang. Aztán hatásszünet. Rázzátok meg magatokat! - kiáltja a sokkolt hallgatóság felé. És az elvtársak hálásan emelik fel újra a fejüket, és már kezdik is rázni magukat nagy igyekezetükben.

Az Ember, a ripacs pedig lenéz rájuk. A show ismét hatott. Ugyan kisebb már a tömeg, de van, aki még húzza a hajót, mégha fogalmuk sincs arról, hogy az merre is tart.

A húzó Ember visszatért.

Hajnali találkozás a mesemadárral (1984, színezett tölgy)
A művész érdemei életkorától függetlenek – hangoztatta nem egyszer képzőművészeti életünk „főembere”, Kós András szobrászművész, a 15 éve újjáalakult és jelenleg 80. évfordulóját ünneplő Barabás Miklós Céh tiszteletbeli elnöke. Tehette, hiszen életműve immár jóval több mint fél évszázada meghatározó jelentőségűnek számít. Alkotóművészete messze felülemelkedik a 20. század történelmi, társadalmi és művészeti viharain, egyedi és megismételhetetlen. Ugyanakkor szervesen kapcsolódik ahhoz a közeghez, és azokhoz a művészi előzményekhez, amelyekből fogant. Életművében benne foglaltatik az egyénnek és közösségünknek a múltja, jelene és jövője. Alkotásai korokon, múló divatokon felülemelkedve hirdetik az értékteremtő művészet fontosságát, örökérvényűségét. S ha a művész érdemei életkorától függetlenek, akkor Kós András 95 éve sem érdem, csupán megérdemelt és kegyes ajándék a sorstól egy olyan kimagasló egyéniségnek, akinek művészete igaz érték- és igaz emberformáló. Kedves Mester, szívből kívánjuk, hogy még sokáig köszönthessük olyan szeretettel, ahogyan azt most tesszük. Isten éltesse sokáig! S hogy hogyan is indult ez a nem mindennapi pálya, amely a jelenlegi csúcsra vezetett? Ezt próbáljuk meg illusztrálni a Mentor Kiadónál 2002-ben megjelent monográfia* egyik fejezetével. (N. J.)


„Az identitászavarban szenvedő, évtizedek óta vajúdó, maguknak utat, utakat kereső és olykor sikerrel be is robbanó művészeti irányzatok, kitűnni, feltűnni vágyó művészi próbálkozások sűrűjében Kós András egy pillanatra sem tévelyedett el.

Köszönhette ezt alkati sajátosságainak, tehetségének, határozottságának, magabiztosságának, elszántságának, szemérmes puritanizmussal vegyes büszkeségének, de ugyanakkor a környezetnek is, amelyben felnőtt. Annak a civilizáció ártalmait nem ismerő, érintetlen őstermészetnek, amelyet az apai honfoglalás, honteremtés és az anyai melegség varázsolt bensőséges családi otthonná. A Varjúvár és környéke, a hegyi tisztások, kaszálók, ahol a Kós-testvérek ismerkedtek a kétkezi munka nehezével-örömével, és a kúriát övező erdőségek, az embert nemigen kényeztető, köves, meredek partokkal szegélyezett, egyenetlen, vízmosásos kalotaszegi táj, a sztánai »társasmagány« formálta, alakította a majdani szobrászt.

A művész mélységes életigenlése, a természettel való tökéletes azonosulása is a sztánai gyökerekben keresendő. Az édesapa megteremtette, a tájhoz és építészeti hagyományokhoz igazodó otthon és a sztánai erdő párosa, valamint a kétkezi munka becsülete-szeretete természetes módon sodorta a fiatal Kós Andrást a képzőművészetek legnehezebbike, a szobrászat felé. Bár szerinte merő véletlen, hogy éppen ezt a pályát választotta.

– Én kicsi korom óta asztalos akartam lenni – bizonygatta látható élvezettel beszélgetéseink alkalmával többször is. S azt is, hogy édesapja sem talált ebben semmi kivetnivalót, sőt az asztalosságot nagyon komoly, szép mesterségnek tartotta.

Osztálytársai a kolozsvári Református Kollégiumból tanári, orvosi, papi pályára készültek, de ő maturandus korában is kitartott elhatározása mellett, amiért is osztályfőnöke némi csodálkozással nyugtázta meglehetősen különösnek számító elhatározását. Amely valójában egyenes következménye volt a szülői útravalónak, az életről és annak értelméről vallott nézeteiknek, életvitelüknek, rendkívül sokrétű, mindennapi tevékenységüknek, a henyélést, a dologkerülést mélységesen megvető életfelfogásuknak. A családban a legnagyobb becse a jól végzett munkának volt, a kétkezi munkát is beleértve. Ezt látta, ebbe született bele Kós András is, ennek a jegyében cselekedett, alkotott és alkot mind a mai napig. Úgy is mondhatnám: génjeiben hordozza a munka becsületét-tiszteletét, és annak a rendkívüli örökségnek a megbecsülését, amelyet az előtte járók teremtettek. Ami pedig a fák iránti különleges vonzalmát illeti szintén természetes, hiszen valósággal beleszületett az erdőbe. Az 1910-ben, az őstermészet kellős közepébe eredetileg nyaralónak épült Varjúvár, végül is négy gyermek szülőházává vált.

Másodszülöttként, 1914-ben itt látta meg a napvilágot Kós András is, távol minden emberi településtől. Itt élt együtt a fákkal, csodálta természetadta szépségüket, fedezte fel napról napra azt a rendkívüli változatosságot, amit az erdő jelent, ismerte meg az élő és a kidöntött fa legrejtettebb titkait is, amelyek csak nagyon keveseknek, csak az értőknek tárulnak fel. De nem csak a nyersanyagot látta bennük. Bevallása szerint mondhatni társaként szerette ezt a megejtő szépségek forrásául szolgáló, s ugyanakkor embert, állatot gyámolító, soha meg nem alkuvó, inkább meghaló, kidőlő, semmint gerincét meghajlító csodálatos növényt.

Írni, olvasni édesanyjától tanult. Pontosabban elemista korában, testvéreihez hasonlóan, »magántanuló volt a sztánai erdőben«. Év végén a hunyadi református iskola igazgató-tanítója ellenőrizte ismereteit, és kiállította számára a pecsétes bizonyítványt. A négy elemi elvégzése után egy évet még várnia kellett, mert nem volt annyi idős, hogy felvehessék a hunyadi gimnáziumba. Ez az esztendő azonban távolról sem volt a henyélés éve a kilencéves fiúcska számára. Édesapja éppen istállófiú nélkül maradt, így aztán másodszülött fiával láttatta el a nem könnyű feladatot. Minden nap reggel hatkor kellett kelnie, megetette a jószágot, kitakarította az istállót, besegített a házi munkába, vizet hordott, fát hasogatott, eltakarította a havat, kihordta a trágyát a földekre.

Virágos rét (1986, színezett tölgy)
De volt ennek az esztendőnek egy másik, élményszerű mozzanata is: a nyomdászkodás. Édesapja akkor már túl volt az Erdély kövein és az Atila Királról Éneket meg a Kaláka Kalendáriumot már új sajtóval és új betűkkel nyomtatta. A szedést maga végezte, de a nyomtatást fiára bízta, aki minden napra megkapta az adagját.

Élvezte a »betűvetést«, testvéreivel együtt kívülről fújta az Atila Királt meg a Kalendárium fülbemászó verseit. Sőt, első gimnazista bátyjával együtt saját könyvét is megszerkesztette Kis mesék, apró versek címen. Az apjától összelopkodott linóleumdarabkák és bicskája segíségével »metszeteket« készített hozzá, és többszínnyomású eljárással ki is nyomtatta. Maga fűzte, kötötte is művét, ahogyan azt édesanyjától látta, aki apja Sztánán kiadott könyveinek könyvkötői részét egymaga végezte.

Édesanyja gondoskodásának köszönhetően a kis kötet átvészelte a háborús időket és ma is a művész tulajdonában van.

Gyermekkorának egyik nagy élménye volt ismeretsége Gál Potyó Istvánnal, a híres zsoboki asztalosmesterrel, aki az édesapja tervezte Szentimrei-ház bútorait készítette náluk. A tíz év körüli fiú, munkája végeztével be-besettenkedett az asztalosműhelybe, ismerkedett a különleges szerszámokkal, a fa csodálatos alakváltozásaival, amelynek során a részeire bontott nyersfából új minőség, bútor születik. Potyó bácsi asztalosműhelybeli varázslatai, a tervrajzon látott bútordarab megelevenedésének csodája jelentette azt a maradandó élményt, amely kollégiumi éveiben sem halványult el, s amelyhez kitartó következetességgel ragaszkodott. Érettségi után édesapja mégis az építészeti pálya felé akarta irányítani, de fia nem egyezett bele. – Akkor csinálj, amit akarsz – mondta az apja. Az érettségizett fiatalember ismeretség hiányában azonban nem talált megfelelő asztalosmesterre Kolozsváron, így hát hazament, s bánatában – mint mondotta – jó nagyokat kaszált Sztánán. Mígnem az utolsó pillanatban édesapja megkérdezte nem szeretne-e rajztanár lenni. Ezt a kompromisszumot már vállalta, s így került 1932-ben Papp Sándor kolozsvári, korcsolyapavilon-beli iskolájába, anélkül, hogy egyáltalán tudta volna: a művészetet tanítani is szokták. A felvételi pedig sorsdöntőnek bizonyult. Történt ugyanis, hogy gyorsan lerajzolta a modellként behozott gipszfejet, kérésre pedig egyik-másik kollegája munkájában is segített. Mígnem valaki a helyére küldte, majd kis idő múlva a vállára tette a kezét és azt mondta magyarul: te szobrász leszel.

És ezzel Romul Ladea, a román szobrászat nagy klasszikusa, mert ő volt az a bizonyos valaki, megpecsételte Kós András sorsát.

Attól a pillanattól kezdve, ahogy beléptem Ladea osztályába, és ott szétnéztem, én már többet semmi egyéb nem akartam lenni. A véletlen műve, hogy szobrász lettem, de ez aztán kitartott egy életen át – bizonygatta a művész és bizonyítja életműve.”


*Németh Júlia: Kós András, Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2002.

NOSTRADAMUS

Nostradamus Pannonia-ról

Nostradamus élete végén, öregen és betegen kapta a megrendelést egy magyar főembertől, hogy írjon próféciákat Magyarországról. Ez a "nagyhírű és vitéz" nemzet fia háromezer ezüstöt fizetett Nostradamusnak ezért a munkáért, s a megrendelő személyében gróf Zrínyi Miklósra ismerünk, a szigetvári hősre, aki valóban három hónappal élte túl a jóslatok szerzőjét, s 1566. szept. 8.-án halt hősi halált. Mint a vers megjósolja, a "pogány" török még valóban 120 évig uralja Magyarországot, és Zrínyi valóban két nép, a magyar és a horvát közös hőse, hisz Csáktornya szülötte.


,,62. /
Lesz majd, hogy a pénz egyre kevesebbet ér,
s az emberek apraját eldobják,
és hiába lesznek a pénzek egyre szebbek,
súlyuk miatt már a koldusok sem hordják.
Értéke nem lesz semmi a munkának,
és nem lesz semmi haszna a pénznek,
uzsorások magyar földre licitálnak,
gazdagok helyett fizetnek a szegények.

...

66. /
Róka, s hiéna vezeti a népet,
alattuk szétesik az ország,
a róka egyedül sokat téved,
a hiéna megássa a sírját.
Végtelen a nép ostobasága,
de lassan feltámad az új erő,
nem hallgat róka hiéna szavára,
Pannónia nem lesz dögtemető.

...

75. /
Jön új nemzedék, mely erős lesz,
és nem szégyelli többé, hogy magyar,
a vének nemzedéke önmagán erőt vesz,
s nem csak önmagának túr és kapar.
Erkölcsében megújul majd az ország,
és végre büszke lesz minden fia,
mert ámulatba ejti egész Európát
ezerszáz évnek elteltével Pannónia.

....

84. /
Az írott szó elhal majd,
és egyre szegényebb lesz a beszéd,
a nemzetre egy talány hoz bajt,
mely elveszi az emberek eszét.
Egész nap otthonukban ülnek,
bámulnak hazug, mozgó képeket,
s mire a bálványok ledőlnek,
már alig születnek gyermekek.

...

86. /
Ötven esztendő lejártán új világ lesz,
a magyarok végre kézbe veszik sorsuk.
Nem a pénz lesz az úr, hanem a munka,
a törvény az uzsorásokat sújtja.
Az ország még sokáig nem lesz gazdag,
de többé senki sem hal éhen,
a néppel új királyt is választanak,
s kezdődik elölről minden, mint régen.

...

89. /
Amit értelmes elme el sem képzel,
az megtörténik majd Hungáriában.
Senki nem boldogul erővel, sem ésszel,
csak gyilkos ármány és ravaszság van.
Dolgozni akarnál, de nincs munka,
pedig a földek parlagon hevernek,
aki eddig a munkát csak unta,
most koldusa lesz az idegeneknek.

90. /
Az erdőn túl él az ország jobbja,
de számában kisebbik része,
földjét az erősebb elrabolja,
ezeregyszázból nyolcvan évre.
Már csupán nyelvében él, de él még,
s gyarapszik, míg Erdőn innen fogynak,
az ő küzdelmük hozza el a békét
és egységét minden magyaroknak.

...

94.. /
Keletről primitív, barbár horda tör
Magyarországra, nem először.
A nép minden vagyonát elhordja,
a csőcselék a mélyből előtör.
Megérkeznek a haza elárulói,
sértődöttek, és idegenek,
tíz évig tudják a népet zsarolni:
vörös és sárga a címerben egyek.

...



97. /
Csak temetni tudnak, nem ünnepelni,
erejük gyorsan elfogy, szalmaláng,
türelmesek, de kitartásuk semmi,
vezérük rosszul végzi mindahány.
Költőiket elfelejtik gyorsan,
akárcsak régi énekeiket,
magyar se marad sok a honban,
de magyarul szólnak az idegenek.

98. /
Immár vén és beteges koromban
távoli nemzetnek ködképeit láttam,
Isten a tanúm, hogy amit eddig mondtam,
megtörténik egyszer majd a valóságban.
Nagyhírű és vitéz nemzet fia kérte,
lebbentsem előtte föl a jövő fátylát, -
háromezer ezüst volt a munkám bére,
örvendenek neki koldusok és árvák.

99. /
Akinek mindezt írtam rendelésre,
három hónappal él tovább mint magam.
Csatát veszít, de a harcnak nem lesz vége,
minden ledőlt toronynak súlya van.
A pogány még százhúsz évig itt lesz,
de egyre jobban gyengül -
személye két nemzet közt híd lesz,
s utódja nagy művet ír a küzdelemről.